Nagycsütörtök napján Dr. Szarka Gergely görögkatolikus parókus, a Svetits Általános Iskola és Gimnázium hittanárának elmélkedését olvashatják.
Nálunk csak néhány éve honosodott meg Múzeumok éjszakája néven az a kezdeményezés, amelynek eredetije Olaszországban már évtizedek óta várva várt esemény itáliai látogatásukat ekkorra időzítő művészettörténészek, véletlenül épp ez idő tájt az országba érkező turisták és itt élő lesoványodott pénztárcájú ösztöndíjas diákok számára. S még irigylésre méltóbbá teszi az olasz kulturális tobzódást, hogy egy egész hétig tart, és teljesen ingyenes. Ilyenkor bizony még a legszentebb tudományok elkötelezett művelői is gyakran elcsábulnak, s az érzéki művészetek oltára előtt mutatják be a figyelem és a csodálat áldozatát.
Immár húsz évvel ezelőtt történt, hogy jómagam is – az Örök Városban tanulmányokat folytató teológushallgatóként – az egyetemi előadásokhoz hűtlenül a múzeumokat és képtárakat látogattam napokon át. Ennek természetes következménye egy olyan akut „kultúrsokk”, amelynek következtében a hét második felében teljes érzéketlenséggel halad tova az ember barokk műemlékek garmadája előtt, ásítva pásztázza végig a reneszánsz mesterműveket, lassítás nélkül lép el a romantikus táblaképek előtt, s még az egészen kivételes gótikus oltárképek sem tudják az ember tekintetét egy elnyújtott pillanatnál hosszabb ideig maguk felé vonzani.
Ebben az állapotban egyszer csak megtörtént az elképzelhetetlen. Az egyik kisebb kiállítóterem árnyékos sarkában, amely pusztán méretével sem ígért túl sok meglepetést, létrejött egy életre szóló találkozás. Két kis méretű vászon mellett haladtam volna el rutinos tempóban, de valami megmagyarázhatatlan gravitációs erő azonnal mozdulatlanná dermesztett. Nem tudom, mennyi ideig álltam ott, miközben lelkem egy ismeretlen világban kalandozott. Végül, egy fertályóra elteltével ocsúdtam fel annyira, hogy a két kép címét és alkotóját is eláruló kis cetlikre tévedt a szemem.
Ha a böjti időszakban szemlélődésre művészeti alkotást kellene ajánlanom, akkor gondolkodás nélkül El Greco Krisztus a Getszemáni-kertben című festményét javasolnám, mégpedig fekete-fehérben. Egészen szívbe markoló Jézus alakja, a maga végtelen elhagyatottságában, az elfogódottságtól szinte reszketeg gyengeségében, amelyen még így is átsüt valami minden értelmet felülmúló jóság.
Jézus végtelen magánya. Kedvelt tanítványai együttérzése nélkül kezdi meg a lélek sötét éjszakájában egyetlen imáját, amelynek a gondolatától is mindig borzadt. Szembe kell végre néznie a küldetésével. Vajon lehet-e, hogy az őt szerető Atyja, az egyedüli, akiben soha nem kellett csalódnia, érzéketlen marad arra a rettenetre, amely egyszülött Fia szívét átjárja? Nem lehet, hogy ne legyen valami más megoldás, egy Mindenható számára…
És igen, mintha történne valami. A távolban mintha egy derengő fénysugár gyulladna. Sőt! Közelebb érve egy mennyei angyal az, aki bizonyára örömhírt jön hozni, mint tette édesanyjának fogantatása pillanatában. Elég volt a megpróbáltatásból. A készség az áldozatra, a szolga Ábrahám esetében is elegendő volt, így lesz ez a Fiú esetében is.
De jaj! Az angyal lesütött szemmel nyújtja át az Atya haragját tartalmazó kelyhet, amit valakinek ki kell innia.
Az Úr szíve hevesen dobog. Kezeivel megpróbálja magát nyugtatni, de hiába. Tanítványait a süketség és érzéketlenség burka veszi körül. Nem hallják még az áruló vezette csőcselék zajos közeledését sem.