Nagyböjti hangoló (9.)

A nagyböjt ideje alatt lett része a mindennapi valóságunknak az a világjárvány, amely sokakat a lelassulás, a befelé fordulás, az érzelmeinkkel való találkozás, a számvetés, és végső soron az életünk értelmének a tisztázása felé mozdít el. Véletlen egybeesés lenne? Nem tudom, mint ahogy azt is csak sejtem, hogy az átformálódás, ami ennek az időszaknak a gyümölcse lehet, nem valami tudatos tervezés eredménye, hanem csak úgy megtörténik, ha észrevesszük a mindennapok történéseiben az ajándékokat. Nekem erről is szól ez a vers.

Reményik Sándor

Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

2020. április 07.