Amikor bemutatták Andrew Lloyd Webber és Tim Rice Jézus Krisztus Szupersztár című filmjét 1973-at írtak. Mi volt ez a mű a maga idejében? Merész alkotás? Hippi passió? Fogyaszthatóvá csomagolt kereszténység? Egyesek számára botrány, másoknak első találkozás Jézus szenvedéstörténetével. Egy biztos, ennyi idő elteltével, a hippikorszak után sok évtizeddel is elmondható, a darab érvényes. Még akkor is, ha Mária Magdolna alakja sajátosan költői benne és Júdás arca elsősorban nem az áruló tanítványé.
Ted Neeley több mint négy évtizede alakítja Jézust. Saját társulatával (National Touring Company of Jesus Christ) még mindig fellép. A főszerephez, amíg színpadra tud állni, ragaszkodik.
Ilyesmiről olvasva kérdések kavarognak az ember fejében. Biztos, hogy valakinek ennyi idősen a „harminchárom éves Fiúistent”, vagyis hajdani fénykori szerepét kell játszania? Zavarom nemcsak teológiai, hanem esztétikai. Hiszen Ted Neeley számomra a legszebb Jézus volt, akit valaha filmen láttam. Női befogadói illúzióimat pedig nem szívesen hagyom lerombolni. És bizony, az a huncut gondolat is az eszembe jut, gyümölcsöző kis üzlet lehet több mint negyven éven át „szupersztárként” fellépni.
Az interneten is hozzáférhető mai előadások azonban nemcsak kritikus megállapításokra ösztönöznek. Sőt…Minél többször nézem meg ezeket a felvételeket, annál inkább magukkal ragadnak.
Nem vitás, Neeley megöregedett. Szeme ugyan a régi, de hangja megkopott, haja festett, de az is lehet, hogy parókát visel, arca kétségkívül egy idős emberé. Egy magára maradt öregembert látunk, aki már nem kapaszkodik a sziklákon, és meg sem próbál elfutni a feladat elől. De akinek a torkából kiszakadó „Miért?”-jébe most is beleborzong a hallgató. Egy idős Fiúisten áll előttünk és néz szembe az Atyával.
Ez az idős Jézus is rám tekint. Rám, aki szintén távol vagyok már a krisztusi kortól. És távol a kemény sziklákon összetört álmaimtól. Nézem a nyugdíjas korba lépett színészt, az idős Jézust, akit már az élet súlya is megtört. Apokrif, már-már eretnek a gondolat, de azt érzem, erre a megöregedett, fakó hangú, kissé hajlott hátú Krisztusra van most szükségem. Rá, aki hetvenévesen is felüvölt és meri bevallani: Nem érti, hogy mi végre.
Hogy aztán mégis, elfogadja az elfogadhatatlant.