Németh István atya diákként az első hat osztályt a Svetitsben végezte. Rómában szentelték diakónussá 2017-ben, majd egy évre rá pappá Debrecenben. Jelenleg a Pápai Biblikus Intézet hallgatója Rómában. Ma az ő nagypénteki elmélkedést olvashatják.
„Jézus hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét. A templom függönye ekkor kettéhasadt felülről egészen az aljáig. Amikor a százados, aki ott állt, látta, hogyan lehelte ki lelkét, kijelentette: Ez az ember valóban az Isten Fia volt. Asszonyok is álltak ott, és messziről nézték, mi történik. Köztük volt Mária Magdolna, Mária, az ifjabb Jakab és József anyja és Szalome. Ezek már Galileában is vele tartottak és a szolgálatára voltak. Rajtuk kívül még többen is jelen voltak, akik vele együtt mentek fel Jeruzsálembe.” (Mk 15,37-41)
Jézus, a Messiás, az Isten Fia kilehelte lelkét. Megdöbbentő, hogy kik kísérik el erre az utolsó útjára. Nincsenek már itt azok, akikből ördögöt űzött ki, akiknek valamelyik rokonát meggyógyította, hiányoznak azok is, akiket meggyógyított, de még csak a tanítványok sincsenek itt, akiket a barátainak mondott. A szenvedő Mester mindenkit megrémít. Nem tudják felfogni azt, hogy az Isten képes szenvedni értünk emberekért. Csak a százados van Jézus mellett: egy római ember, akivel valószínűleg még sohasem találkozott a Mester. Ő képes felismerni Jézusban az Isten Fiát. Messziről pedig az asszonyok kísérik Krisztust – az igazi tanítványok, akik kitartottak mellette minden körülmény között.
Vajon én hol vagyok? Hol vagyok akkor, amikor Jézus keresztje alatt kellene állnom és meg kellene vallanom, hogy a szenvedő Messiás, Jézus, az Isten fia? Jézussal vagyok vajon csak a jóban? És ha jön a rossz, a nehéz, a szenvedés? Tudom-e én is követni őt a Golgotára?