„Csak gondoskodó szeretettel segíthetünk” - Beszélgetés Szaniszla nővérrel

Szerző
Megjelent
2019. szeptember

Velkei M. SzaniszlaVelkei Rozália M. Szaniszla nővér ötven éve szerzetes. Nagyon fiatalon, tizennégy esztendősen már a jelöltéveit töltötte. Majd érettségi után ápolónőképzőt végzett, prefekta lett, tanár, osztályfőnök, házfőnök, a budapesti szeretetotthon alapítója és vezetője, kollégiumvezető. Az áprilisi nosztalgiaórán készült fényképen egy szívet tart a kezében. Aki ismeri őt, talán nem tartja túlzásnak, ha azt írom, a fotó szimbolikus. Hiszen Szaniszla nővérre valóban illik a szó: szívember.

Honnan indult az élete?

– Egy tanyán nőttem fel a négy lánytestvéremmel. Az ötvenes évek elején voltam kisgyerek, szegények voltunk. Édesapám napszámos volt, az édesanyám is sokat dolgozott. Mi lányok is kapáltunk, markot szedtünk, csépeltünk, babot ültettünk.  Gyalog jártunk be az iskolába, Jászberénybe. Naponta két órát gyalogoltunk. Délután is volt tanítás, ami este fél hatig tartott. Jóságosak voltak a tanítóink. Megesett, hogy az igazgató úr kísért el a vasútig minket, amikor este a sötétben féltünk hazaindulni. Onnan pedig már a kutyánk jött velünk hazáig. Mély hitet élt a családom. Vasárnaponként szintén gyalog jártunk be a templomba. Szép emlékeim közé tartozik, amikor a nagy hóban mentünk a karácsonyi éjféli misére. Mi sokat játszottunk, vidámak voltunk. A nehézségek ellenére nagyon szép gyermekkori élményeink vannak. Édesanyánk átölelt bennünket a szeretetével. De a szüleink sok gonddal is küzdöttek. Édesapám nagyon aggódott, hogy el tud-e bennünket tartani. Az erőszakos téeszesítés minket sem kímélt. Elvették a földünket, a lovunkat. Ami pici jó volt ebben, hogy nekünk, lányoknak nem maradt más választásunk, mint a továbbtanulás. Az édesapánk mindenképp gazdálkodni akart. Mivel nem volt fiú a családban, mindannyian már gyermekként sokat dolgoztunk a földünkön. A nővérem például már tizenkét évesen kaszált…

Testvéreivel.  Balról a második: Velkei Rozika
Testvéreivel. Balról a második: Velkei Rozika
Szaniszla nővér nem „sima” gimnazistaként került a Patronába, hanem már jelöltként. Tizennégy évesen nem volt ez korai?

– Anyukám húga, Margit nővér karmelita apáca volt Pécsett. Sokszor meglátogatott minket, láttuk, hogy milyen boldog. Nagyon szerettük őt, s olyan hatással volt ránk, hogy mind apácák szerettünk volna lenni. Mivel úgy tudtuk, hogy Magyarországon az összes rendet feloszlatták, arra készültünk, hogy külföldre megyünk. Ez a nagynénikém, miután az ő rendje sem működhetett tovább, a jászberényi szociális otthonban helyezkedett el. Sokszor látogattuk őt. Itt találkoztunk Fridolina nővérrel, aki iskolanővér volt. Így tudtuk meg, hogy ez a rend működik. A nagynénikém hatodikos koromban elhozott a Patronába. Emlékszem, akkor még azokban a hosszú szerzetesruhákban jártak a nővérek. Négyen fordultak felém, és kérdezték: „Rozika, mit akarsz?” Mondtam, hogy az életemet az Istennek szeretném adni. Mire ők: „Addig még sok víz lefolyik a Dunán.” De nem hátráltam. A hetedik osztály után megint jöttem.  Akkorra már Piroska néni volt az új főnöknő. Megijedtem, hogy így talán megfeledkeztek rólam. Nyolcadikban jelentkeztem a gimnáziumba, és akkor biztosítottak róla, hogy számon tartanak. Így történt, hogy jelöltként kezdtem meg a tanulmányaimat a Patronában 1962-ben.

Otthon a szülei, a környezet mit szólt ehhez?

– Az általános iskolámban nem értették, hogy hol akarok továbbtanulni. Az országos gimnáziumi listában nem szerepelt a Patrona. Amikor megjött a papír a Szűzanyát ábrázoló pecséttel, akkor behívattak, mert aggódtak értem, féltettek a klerikális világtól. Az anyukám örömmel adott az Úristennek. Az apukám viszont nagyon szomorkodott, de tudta, hogy jó helyen leszek.

Milyen volt egyszerre jelöltnek és gimnazistának is lenni?

– Nehéz volt, mivel az egész iskolában én voltam egyedül jelölt. A jelölttársaim mind egyetemisták voltak, és sokat segítettek nekem. Sok fizikai munkát is végeztünk. Reggel öttől mi már söpörtük az udvart. Az osztályban még a bejárósok sem keltek olyan korán, mint én. Télen begyújtottunk a kályhákba, ruhákat teregettünk a padláson. Annyi elfoglaltságom volt, hogy soha nem tudtam alaposan felkészülni az órákra. Sokat szenvedtem ettől. Rendkívüli honvággyal is küszködtem, nagyon sokat sírtam. A jelöltmesternő, látva a vergődésemet, végül ezt mondta: „Nincs mit tenni Rozika, ha ez ennyire nem megy, akkor ezt meg kell gondolni.” Ezen a mondaton nagyon elgondolkoztam és összeszedtem magam.

Érettségi után nem felvételizett rögtön az egyetemre. Miért nem?

– A rendnek szüksége volt ápolónőre. Bár hivatalosan nem mehettem volna ápolóképzőbe, mivel csak tanárokat képezhetett a rend. A diáktársaim nem tudták, hogy apáca vagyok, de a vezetők ismerték a helyzetem. Később tudtam meg, hogy ez nekik sem volt egyszerű, mivel miattam a minisztériumból figyelték őket. Két évet jártam ide, majd fél évet dolgoztam három műszakban a Szövetség utcai kórházban. Nagyon megszerettem ezt a hivatást is, az ottani embereket is. Emberségesek voltak, és sokat segítettek nekem. Ráadásul általuk részese lehettem egy másik világnak.

Érettségi után,  egyetem előtt. Kórházi ápolónőként
Érettségi után, egyetem előtt. Kórházi ápolónőként
Az ápolónői képesítés után mégis tanár lett Szaniszla néniből…

– Hét-nyolc évvel az érettségi után felvételiztem biológia-földrajz szakra. A felvételiztetők csodálkoztak, hogy ennyit vártam a jelentkezéssel. De aztán megállapították, hogy érdemes volt. Ez a kijelentésük nagyon jólesett. Itt is csak jó élmények értek. Barátságok alakultak, segítettük egymást. Mint földrajz szakos a taskenti Lenin Egyetemre is kimehettünk cserediákként.

Minden tanár a saját tantárgyát fontosnak tartja, de Szani néni a biológiát többszörösen is…

– A biológia a teremtett világ csodáinak a tudománya. Ugyanakkor tantárgyként jövőt ad a lányoknak. Az egészségügy, a környezetvédelem, az ökológia, akár a kutatói pálya számos területén is el tudnak helyezkedni vele. Több tanítványom is volt, akik a biológia OKTV-én sikeresen szerepeltek, de más magas színvonalú versenyeken is döntőbe jutottak a gimnazistáim. Nagyon inspirál, ha egy diák tudni akar. Emlékszem egy megrendítő élethelyzetre, amikor egy súlyos beteg nővérhez ügyeletet hívtunk, és a kiérkező orvos egy hajdani tanítványom volt.

Van kedvenc területe?

– Az ember és az idegrendszer. Az idegrendszerünk az a hárfa, amelyen az Isten játszik, és ami a biológiai létünk fölé emel bennünket. Az idegsejtek kapcsolatain múlik a gondolkodás, az emlékezés, a tervezés. Ezeken keresztül működik az Isten. Minden élőlénynek nagyon fontos a fajfenntartás. De az ember abban különbözik más élőlényektől, hogy az Isten az emberbe beleleheli a lelkét. Az ember ettől a pillanattól kezdve több mint biológiai lény. Nagyon szeretem azt is, amikor a lányokkal elérünk a tananyagban a születés csodájához, a méhen belüli fejlődés szakaszaihoz. Megható látni, ahogyan ezek a nagylányok ilyenkor már a saját anyaságukra gondolnak.  Fontosnak tartom, hogy erre a hivatásra kellő ismeretekkel és szeretettel készüljenek.

" "

S ha már anyaság, nem érezte soha, hogy túl korán mondott le róla?

– Volt egyfajta válságom huszonéves koromban, amikor azon gondolkodtam, vajon érvényes-e egy gyermekkorban meghozott döntés. Ezért volt jó, hogy kikerültem az ápolónőképzőbe, a kórházba, hogy láttam mást is, mint a kolostort, hogy későn kezdtem az egyetemet. Így elmondhatom, hogy jelölt ugyan tizennégy évesen lettem, de huszonhét voltam, amikor örökfogadalmat tettem. A tanítással foglalkozó rendekben, mint a miénk, az a jó, hogy a nőiségünk itt kiteljesedhet az együttérzésben, a nevelésben. A kamaszkort ugyanúgy átéljük, mint az anyák. Csak a gondoskodó szeretet az, amivel segíthetünk a tanítványainknak, s ez bizalom nélkül elképzelhetetlen. De amikor bizalmat szavazunk nekik, reszketünk. És sokáig nem látjuk a munkánk gyümölcsét. Én mindkét hivatásomat szeretem. De egy ápolónő hamarabb megkapja, hogy köszönöm nővérke, mint egy pedagógus azt, hogy köszönöm tanárnő.

Erre mondta nekem egyszer egy tanító, hogy aki nem szereti ezt a pályát, annak ez nem hivatás, hanem büntetés.

– Az iskola bonyolult viszonyrendszer, hiszen abban nemcsak tanárok és diákok vannak, hanem egy tanári kar, egy igazgatóság és a szülők is.  S nálunk „nehezíti” a helyzetet az, hogy a felettesünk egyben a nővértársunk.  Sok feszültséggel teli év telt el, mire megtaláltam az utamat. Mindig diákközpontú tanár voltam. Azt vallom, hogy nem szabad belezárni egy kamaszt sem a saját viselkedésébe, hiszen annak, ahogyan viselkedik, mindig oka van. Szívbéli, anyai szenvedést éltem át, amikor úgy éreztem, a gyerekeimet csak én értem meg, és ki kellett állnom értük, akár szembemenve másokkal. Utólag a lányok értékelték is.

A tanítás mellett mivel telnek a napjai?

– Találkozókat szervezek, csoportok jönnek ide. Szeretem megtapasztalni, hogy az iskolanővéri, illetve a patronás szellemiség másoknak is fontos. A Műegyetemi Katolikus Közösség (MKK) tagjai sokat vannak nálunk. Igényes szórakozásra, kulturált körülményekre vágynak. Hivatásnak élem meg, hogy találkozzunk másokkal, akiknek megmutathatjuk, hogy kik vagyunk. Fontos kinyitni a kapukat. Ugyanakkor azt is szépnek tartom, hogy a volt növendékeink is kötődnek hozzánk, megtartó erő számukra az, hogy idejártak, hogy sok év után is összetartanak, segítik egymást." "

Miért ezt a nevet választotta?

– Kostka Szent Szaniszló egy lengyel jezsuita volt, aki a hivatását hűséges odaadással élte, áldozatok árán is. Ezt a bátyja nem nézte jó szemmel, ezért mindenben akadályozta. Az életrajza szerint, amikor beteg lett, megtagadta tőle az Oltáriszentséget. De ő annyira vágyott arra, hogy találkozhasson Jézussal, hogy egy angyal jött el hozzá, hogy megáldoztassa. Ebben a történetben nagyon megfogott az, hogy az Isten gondoskodik. Szaniszló jelmondatát is magaménak éreztem: „Nagyobbra születtem.” Emlékszem, akadt, aki megkérdezte a névválasztásomkor, hogy mit szólnak majd, hogy neveznek majd a gyerekek. De ők megoldották: Szani néni lettem (nevet).

Mire ad alkalmat ez az ötvenéves jubileum?

– Arra, hogy visszanézzek. És visszanézve nem a küzdelmeket és a nehézségeket látom, hanem az Úristen szerető létét és gondoskodását. Néhány éve átestem egy tüdőműtéten. Találtak egy rosszindulatú daganatot az egyik lebenyen, eltávolították. Ma már jól vagyok, és elmondhatom, hogy még ezen a betegségen keresztül is az Isten gondoskodását és az emberek szeretetét tapasztaltam meg. „Az Isten megsegítette magát” – mondta az orvosom, s arra kért, hogy imádkozzam érte. Érte és mindenkiért imádkozom, akikkel az életemben kapcsolatba kerültem.

Koncz Veronika