„Ott vagyok jó helyen, ahová a Jóisten vezet” - Beszélgetés Adrien nővérrel

Szerző
Megjelent
2019. április
Témakör

Pekó Alíz M. Adrien nővér ötven éve szerzetes. E fél évszázad alatt volt tanár, prefekta, iskolaigazgató-helyettes, tartományi és generalátusi tanácsos, tartományfőnöknő, szeretetotthon-vezető. Lakott Rómában, járt Amerikában, Afrikában és Japánban. Részese volt annak az időszaknak, amelyet méltán nevezünk „hőskornak”, de az is megadatott neki, hogy átvezesse a közösséget a XXI. századba.

Pekó M. Adrien
Honnan indult az élete?

– Kiskunfélegyházához közel, Pálmonostoráról származom. Nem messze található innen a pálosszentkúti kegyhely. A szüleim pedagógusok voltak. A szülőfalum határában áll egy épület, amely Klebelsberg Kuno idejében iskolának épült. Édesapám és édesanyám több mint húsz évig tanítottak itt. A papám a felső, a mamám az alsó tagozaton. Az idősebbek sokáig „Pekó-iskolának” hívták az épületet, ahol szüleim nemzedékeket neveltek föl.

Egy ilyen háttérrel egyenes út vezetett a tanári pályára?

– Hatan voltunk testvérek, öt lány és egy fiú, de csak ketten lettünk pedagógusok. A többiek egészségügyi pályát választottak. Fiatal lányként azt terveztem, hogy vagy férjhez megyek, és nekem is lesz hat gyerekem, vagy orvos leszek, és misszióba indulok a leprásokhoz. Minden akartam lenni, csak pedagógus nem, mert láttam a szüleimnél, mennyi adminisztrációval jár a tanárság. Gyógyítani szerettem volna. Igaz, később rájöttem, hogy egy pedagógus is lehet gyógyító.

Hogyan lett önből mégis tanár és iskolanővér?

– Negyedikes gimnazista voltam, amikor egy lelkigyakorlaton egyértelmű hívást kaptam a szerzetességre. Olyan erőt éreztem, mint amikor nyakon ragadják az embert. S ez egyáltalán nem volt akaratom ellenére. Ekkor 1967-et írtunk. A plébánosunk azt mondta, disszidáljak. De én azt éreztem, itthon kell megtalálnom az utam. A gyóntatóm megígérte, hogy utánajár, egyáltalán milyen rendek maradhattak meg a kommunizmusban. Így értesült a Svetitsről, majd megszerezte a Patrona címét. Édesanyámmal eljöttünk, megnéztük, és fél év múlva már a budapesti rendházban voltam.

A szülei ilyen könnyen elengedték?

– Édesanyám, bár aggódott, de nem szólt bele. Édesapám azonban nagyon féltett. Én voltam a legkisebb gyerek, a szeme fénye. Őt 1956-ban meghurcolták. Az történt, hogy édesapámat a forradalom napjaiban a falu arra kérte, hogy legyen a vezetőjük. Ő nem akart erőszakot. Beszélt a néphez, lecsendesítette az indulatokat. „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” – így köszöntötte a feldühödött embereket. Később ez a köszönés lett a bűne és a veszte. A párt emberei, akiket megóvott a nép haragjától, feljelentették. Ezután nagyon küzdelmes időszak szakadt a családra. Édesapámat kidobták az állásából. Nekem csak sokkal később mondta el, hogy mit tettek vele, miután a nagy fekete autó elvitte. Sosem akart bosszút állni, és engem is erre intett. De hosszan beszélt nekem a keresztényüldözésekről. Nem akarta, hogy szerzetes legyek egy ateista rendszerben. Kicsit meg is neheztelt rám. Évek teltek el, mire ő maga mondta ki, hogy jól döntöttem.

Fiatal nővérként
Fiatal nővérként
S hogy lett egy hajdani orvosjelöltből német-földrajz szakos tanár?

– Biológia-földrajz szakra szerettem volna menni, de akkor nem indult ilyen szakpár az egyetemen, csak földrajz-idegen nyelv. Némettagozatos gimnáziumba jártam, jó jegyeim voltak, ezért a nővérek ösztönzésére, mivel amúgy is kellett német szakos, jelentkeztem. De őszinte leszek: utáltam. Rengeteg irodalmi memoritert tudtam, de egy fogkrémet nem tudtam volna kérni németül. A nővérek ezért – a noviciátusom alatt – kiküldtek három hónapra Kelet-Berlinbe, ahol volt még három novícia. Itt sokat fejlődött a szókincsem, és nagyon is megszerettem a nyelvet. Jó barátságot kötöttem a német nővérekkel. A többi novíciával néhány pajkos helyzetet együtt ötöltünk ki, amiért aztán némi dorgálást is kaptunk az egyébként bölcs és megértő mesternőnktől Anzilla nővértől.

A fiatal, tréfára is kapható nővérre azonban nemsokára komoly feladatok vártak…

– Az egyetem elvégzése után osztályfőnök és prefekta lettem, igazgatóhelyettesnek is kineveztek. Az igazi nagy kihívást a tanácsosi feladat jelentette Jolánta nővér (Szobonya Eszter M. Jolánta 1981 – 1989 között volt tartományfőnök) mellett. Én túl fiatalnak és tapasztalatlannak éreztem magam erre a feladatra. Nem vállaltam volna el, de a nővérek biztattak, és nagyon kértek rá. Az AEH (Állami Egyházügyi Hivatal) állandóan nyomást gyakorolt ránk. Be akartak szervezni a békemozgalomba, de nem sikerült nekik. Jolánta nővér nagyon bölcsen állta a sarat. Amikor tárgyalásra hívták, mindig vitt engem is magával. Megbíztunk egymásban, egymás támaszai voltunk. Ezek voltak azok az idők, amikor megértettem a jézusi mondatot: „Legyetek okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok.”

Teréz anyával
Egy életút emlékezetes pillanata: Adrien nővér kíséri Kalkuttai Teréz anyát, aki az 1986-os magyarországi látogatásakor a pesti rendházban szállt meg. A képen elől Locker M. Margit nővér, a felső lépcsőn
Szobonya M. Jolánta nővér
Néhány év múlva még nagyobb feladat várt Önre, hiszen az 1987-es római nagykáptalanon megválasztottak generalátusi tanácsosnak…

– Ezek izgalmas idők voltak. Nemcsak azért, mert a kongregációnk számos pontján személyesen megismerhettem a nővéreket a vizitációk során, hanem mert közben itthon, illetve a keleti blokkban zajlott a rendszerváltás. A Ceaușescu házaspárt 1989 decemberében végezték ki, mi pedig a generálissal 1990 januárjában puskaropogással kísérve már Temesváron voltunk, hogy meglátogassuk az akkor még illegalitásban élő nővéreinket. A kommunista éra alatt a legnehezebb sors a romániai (illetve csehszlovákiai) nővéreinknek jutott. Több megkínzott és börtönviselt volt köztük. Az új helyzet új vezetést kívánt. Mivel ők szétszóratásban éltek, úttalan utakon két hét alatt felkutattunk minden nővért. A nővérekkel való találkozások megrendítőek és meghatóak voltak. A kolozsvári származású Relindisz nővért (Kárpát M. Relindisz 1970 és 1981 között volt magyar tartományfőnöknő) átkérték a Magyar Tartományból, hogy ő legyen a vezetőjük.

Generalátusi tanácsosként nemcsak Romániában járt, hanem távoli földrészekre is eljutott…

– Jártam Észak-Amerikában, Brazíliában, Argentínában, Peruban, Bolíviában, Kenyában, Nigériában, Ghánában és Japánban. Láttam elitiskolákat és nyomort egyaránt. Nővéreink Dél-Amerikában a legszegényebbek között szolgáltak akkor is. Az egyik ilyen hely Lima külvárosa volt, ahol az asszonyok például szemétválogatásból kerestek annyi pénzt, amiből alapanyagokat tudtak venni a főzéshez. Ottjártunkkor bennünket is vendégül láttak. Itt ismét megbizonyosodtam arról, hogy sokszor a legszegényebbek a legönzetlenebb vendéglátók.

A japán misszióba induló nővérek első csoportja (Saint Louis, 1948.)
A japán misszióba induló nővérek első csoportja (Saint Louis, 1948.)
Japánban egy teljesen más világ várta. Hogy kerültek egyáltalán a szigetországba az iskolanővérek?

– Hogy ezt megértsük, 1945-ig kell visszamennünk. Ekkor dobták le az amerikaiak az atombombát Hirosimára és Nagaszakira. Az amerikai nővéreinket nagyon bántotta, hogy hazájuk kormánya ezt tette a civil lakossággal. Megindította őket a japán emberek szenvedése. Elhatározták, hogy odaküldenek öt missziós nővért, akik az oktatásban segítenek. Idővel egyre több japán lány lépett be a rendbe. Ők mind felnőtt konvertiták voltak, hiszen Japán nem keresztény ország. Sokukkal ezért a családjuk szembefordult. A japán nővéreink Kiotóban működtetnek elemi és középiskolát, főiskolát, illetve a hetvenes években elindították a nepáli missziót. Itt most 800 gyermeket tanítanak.

Hogyan tudta a külföldön szerzett tapasztalatait idehaza kamatoztatni?

– Azt beláttam, hogy a megszokottól nagyon eltérő elképzeléseket csak óvatosan lehet adagolni, mert a legjobb szándék is a visszájára fordulhat. Ráadásul, amikor tartományfőnöknő lettem 1997 és 2005 között, egy új társadalmi, politikai helyzettel is szembesültem. Nem lehetett megjósolni, melyik döntésünk lesz sikeres és melyik nem. Például a nővérközösségben nem mindenki értett egyet azzal, hogy nyissunk meg néhányat a régi iskoláink közül. Bizonyos félelmek később jogosnak bizonyultak, mások nem. Még Jozefina nővér (Bácsai M. Jozefina 1989 – 1997 között volt tartományfőnök) vezetése alatt újranyílt a szegedi és a makói iskolánk. A pesti rendházban szeretetotthon létesült.  A délszláv háború után visszatértek a Magyar Tartományhoz a bánáti nővérek, Nagybecskereken kollégiumot kezdtünk működtetni. Hazatérve Rómából a volt két közösség helyett már ötöt találtam. Tartományfőnöki időm alatt megalakult a szovátai misszió 2004-ben. Külföldi adományokból fölépült a szegedi tornacsarnok, valamint hatalmas renoválások indultak. Küzdelmes, de eredményes évek voltak. Én ez idő alatt az MRK (Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája) elnöke is lettem, illetve beválasztottak az UCESM (Szerzetesi Nagyobb Elöljárók Európai Konferenciáinak Uniója) elnökségébe is. Ezek mind plusz felelősséget, tapasztalatokban gazdag lehetőséget, kihívást és feladatot jelentettek.

Jelenlegi és egykori tartományfőnöknők (balról jobbra): Lobmayer M. Judit, Ulrik M. Monika, Pekó M. Adrien, Kárpát M. Relindisz, Szobonya M. Jolánta, Bácsai M. Jozefina
Jelenlegi és egykori tartományfőnöknők (balról jobbra): Lobmayer M. Judit, Ulrik M. Monika, Pekó M. Adrien, Kárpát M. Relindisz, Szobonya M. Jolánta, Bácsai M. Jozefina
Jelenleg a pesti rendházban beszélgetünk, de a szegedi közösséghez tartozik. Ott mivel telnek a napjai?

– Jelöltekkel, egyetemistákkal, társult tagokkal, a Karolina iskolánk tanáraival, szülőkkel, tanítványainkkal és a városból jövő civilekkel is foglalkozom: mindennapok lelkigyakorlata, személyesen vezetett lelkigyakorlatok, hivatásgondozás, lelkivezetés, bibliakörök. Nagyon szeretem ezeket a feladatokat. A pedagógusi és – amire fiatalkoromban vágytam – a gyógyító munka szépen összekapcsolódik bennük.

Várják vissza Szegedre, az egészségi állapotától függ, hogy visszatér-e…

– Szívesen visszamegyek, de én ott vagyok jó helyen, ahová a Jóisten vezet. Ez akkor is így volt, amikor bejártam a kongregációt. Bármelyik szegletében voltam is a világnak, az iskolanővérek között azonnal otthon éreztem magam.

Koncz Veronika