„Az Úristen rendszerében semmi nincs hiába” - Találkozás Erdősi M. Caritas nővérrel

Szerző
Megjelent
2019. december

" "Magyar–történelem szakos tanárként volt osztályfőnök, prefekta, igazgatóhelyettes, igazgató, tartományfőnöknő-helyettes, jelöltmesternő, vezetőtanár. Legkedvesebb és legtömörebb jellemzést róla egy volt diákja adta: „A pótmamánk volt.”

Honnan indult az élete?

A szüleim veszprémiek, de mivel édesapám Fűzfőgyártelepen kapott állást, mi ott nevelkedtünk a testvéreimmel. Apánk, aki a piaristáknál érettségizett, tisztviselő volt, édesanyánk, aki az angolkisasszonyoknál végzett, tanítónő. Öten voltunk testvérek. Az egyik öcsém sajnos már nem él. Én 1941-ben születtem. A háborúban menekülnünk kellett. Így történhetett, hogy a két ikertestvérem angol fogságban jött a világra Ausztriában. Anyukám nem sejtette, hogy ikreket vár. Lágerben éltünk, őt egy kolostorba vitték el szülni. Az egyik szobában az apátnő haldoklott, a másikban édesanyám vajúdott. Volt nagy meglepetés, amikor a húgom után, megérkezett az öcsém. Amikor édesapámmal közölték a hírt, összeesett. Hiszen abban a helyzetben még egy gyermek vállalása is nagy nehézséget okozott nekik, nemhogy két kis újszülött. Apánk 1946-ban úgy döntött, hogy nem marad Ausztriában, hanem hazajön a családdal. Nem sejtette, mi vár ránk.

Vallásos emberként nem fogadhatták tárt karokkal…

Az ötvenes években ráfogták, hogy korábban a nyilasokkal tartott kapcsolatot. Be tudta bizonyítani, hogy abban az időben éppen a fronton szolgált. Végül békén hagyták, de sosem lehettünk nyugodtak. A szüleim nekem, a legidősebb gyereknek elmondták, kihez fordulhatok, ha valami baj történne. Édesanyám a háború után tanítónőként, amennyire csak lehetett, pártideológiától mentes munkahelyet keresett. Fizikai munkát végeztettek vele büntetésül, óvodába, majd bölcsődébe került. Az élet nehéz volt. Legidősebb gyermekként nagyon éreztem a rendszer súlyát, a szüleim gyötrelmeit, a gyártelep munkásainak elnehezült lelkét. A fiatalabb testvéreim ebből kevesebbet érzékeltek. Az ötvenes években beköltöztettek hozzánk egy másik családot is. Olyan szűk volt a hely, hogy valamelyikünk mindig a földön aludt. Viccesen mondtuk, Mártika, a legkisebb testvérünk a ruháskosárban nőtt fel.

Gyermekként kedvenc babájával
Gyermekként kedvenc babájával

Ezek szerint a háború után született még egy gyermek a családba?

Igen, ő a legvadabb ötvenes években kéredzkedett a világra. Amikor 1953-ban megtudtam, ráadásul nem is a szüleimtől, hanem a nagymamától, hogy kistestvérem lesz, megharagudtam. Mint afféle felvilágosult nagylány felelőtlennek tartottam a szüleimet. Duzzogva mentem be a kórházba újszülöttet látogatni.  Mikor hozták ki a babákat, megpillantottam egy nagyon szép gyereket, gyönyörű liliom-ujjacskákkal, nagy kék szemmel. Arra gondoltam, Istenem, de jó lenne, ha ő lenne a miénk! És akkor odatolták anyukám mellé. Onnantól kezdve meg voltam babonázva. Később a pótanyukája lettem.

Egy gyártelepi lányból hogyan lesz szerzetes és magyar–történelem szakos tanár?

Édesanyám sokat olvasott, mesélt nekünk. Még nem voltam iskolás, amikor az Isten rabjai-ból kibetűztem az első mondatokat. Nemcsak az olvasás élménye vonzott, hanem a regénybéli Szent Margit alakja is. Később minden vágyam az volt, hogy legyen körülöttem egy kis csend, és elvonulhassak a kis birodalmamba olvasni. Szerencsére édesanyám a rám bízott házimunkák mellett biztosított erre időt.  Tanítóképzőbe szerettem volna menni. De a család úgy látta jobbnak, hogy ne gimnáziumba menjek, hanem olyan iskolába, amely az érettségi mellett szakmát is ad. Így kerültem a közgazdasági technikumba. Számomra idegen tárgyakat tanultam: politikai gazdaságtant, könyvvitelt, statisztikát, tervezést, jogot. Szenvedtem, de szerettem volna kenyérkereső lenni. Miután végeztem, mivel a gyártelepi templomban kántorkodtam, nem kaptam állást a telepen. Így kerültem Veszprémbe. A szüleim támogattak abban, hogy jelentkezzem a pécsi tanárképzőbe. A felvételi vizsgán megfeleltem, de helyhiány miatt elutasítottak. A párttitkár megüzente, ne is kísérletezzem ilyesmivel, mert egy „olyan” embernek, mint amilyen én vagyok, nincs helye a katedrán.

Nem adták könnyen a tanári pályát…

Nem, de a Gondviselés útjai csodálatosan összefonódtak. Veszprémben Weiss József ferences lett a lelkiatyám. Őt a Vatikánból azzal bízták meg, hogy titokban neveljen utánpótlást a klarissza rendnek. Engem akkor már vonzott a szerzetesség. Letettem a hármas fogadalmat. Később megszólított egy ismerős néni, – akiről utólag derült ki, hogy szerzetes (Laurencia nővér) – nem akarok-e iskolanővér lenni. Szaladtam József atyához, akinek örömmel újságoltam, hogy legálisan is létezik egy női rend Magyarországon. József atya tudott erről, de cseppet sem volt lelkes. Arra kért, felejtsem el ezeket a nővéreket, mert ők a „vörös apácák.” Elmagyarázta, hogy ez a rend azért maradhatott meg, mert kompromisszumot kötött az állammal. Én azonban meg akartam ismerni őket. Azt mondta, menjek, és kérjem el a szabályzatukat. Piroska néni, a tartományfőnöknő kedvesen fogadott. Azonnal megfogott a puritán, de lélekkel teli miliő. Elkértem a szabályzatot. Utólag tudtam meg, hogy ez mekkora kérés volt, mivel a regulákat eltüntették. Piroska néni egyet mégis elém varázsolt. Elvittem József atyának, aki áttanulmányozta, és azt mondta: „Ha ezek a nővérek valóban ezt élik, akkor jó. Menj, élj kicsit köztük, aztán dönts.” Így tettem, és döntöttem.

Az első fogadalom napján 1970-ben
Az első fogadalom napján 1970-ben

Innen már a tanári pálya felé is megnyílt az út?

Éjjel-nappal tanultam, hogy bejussak az egyetem magyar–történelem szakára. Felvételiztem, de gyanúsan sokáig nem kaptam meg az értesítést. Egyszer csak jött egy telefonhívás. Közölték, hogy a jelentkezésem nem egyetemi, hanem belügyminisztériumi ügy, s a szerzetesi utánpótlásokról szóló értekezlet úgy döntött, hogy felvesznek. De hozzátették, siessek, mert ha délután kettőig nem jelenek meg, akkor más kapja meg a helyemet. Rohantam. Nem értem oda időben. De egy jó szándékú „elvtárs” az ajtóban állt. Megvárt.

Nem könnyű időszakban volt pedagógus és vezető…

Állami ellenőrzés alatt álltunk. Szakfelügyelők, sőt speciális „brigádok” látogattak, még a pincékbe is benéztek. Emlékszem, szigorú dorgálást kaptam, mert József Attila (a szocialistának hirdetett költő) istenes verseit tanítottam. Igazgatóként felfogtam, hogy a kommunista állam részéről a nyomás elsősorban az elöljáróinkat terheli (Relindisz, Jolánta, Jozefina nővéreket). Az Állami Egyházügyi Hivatal rendreutasításaiból azért én is kaptam, amikor a negyvenfős osztálykeretet túlléptem, vagy amikor két merész „leányunk” egy hivatalos március 15-i ünnepség után a Petőfi-szobor köré ültetett zászlókból kiegyelte a vöröseket. Azt is tudomásul kellett vennünk, hogy a tanítványaink révén egyes, tőlünk származó mondatok kijutnak az iskola falain túlra. Így a velünk nem szimpatizáló közegben is ismertté válnak. Az órákon elhangzott, a rendszernek kellemetlen vagy kritikus megjegyzésekre időnként meg is érkezett a fenyegető válasz. Tartományfőnöknő-helyettesként együtt izgulhattam a felelős nővértársakkal épületünk rossz állapota miatt. Római vezetésünkkel együtt kerestük a kiutat. Ekkor érkezett a hatóság részéről egy rosszmájú megjegyzés: „Rogyjon rájuk az épület, az egy jó megoldás!” Nem rogyott, mert a rendszer omlott össze, és amerikai nővéreink anyagi segítségével felépült (illetve újjáépült) az iskola és rendház.

Testvéreivel (Caritas nővér középen)
Testvéreivel (Caritas nővér középen)

A pedagóguspálya szépségei, nehézségei…

Nagyon szerettem tanítani. Irodalmi színpadot is szerveztem.  A rendszerváltás után már a történelemtanítás is élvezet volt. Sokáig voltam prefekta. Hatalmas termekben aludtak a lányok, számomra egy kis cella volt elválasztva lepedővel. Nagy feladat volt, hogy megtaláljam a harmóniát, hogy mindennek eleget tudjak tenni. Ami fejtörést okozott, hogy melyik lány az, aki több törődést igényel, és melyik az, akit szabadon kell hagynom, de a legkisebb segélyhívó jelzésre oda kell mellé állnom. Sokat jártunk színházba, a Zeneakadémiára. Szerettem segíteni a diákjaim szellemi és a lelki fejlődését. Az idő eltelt. Abba kellett hagynom a tanítást. Nem volt könnyű. Amikor kijöttem az utolsó órámról, letettem a könyveket, és három évig csak a port töröltem le róluk. Képtelen voltam hozzájuk nyúlni.

Ötvenöt éve él a rendben. Mi az, amiért a leghálásabb?

Manapság sokan szenvednek attól, hogy nem látják az életük értelmét. Én hiszem és tapasztalom, hogy az Úristen vezérel bennünket, a belé vetett bizalom erősíti az életünk értelmét és tartalmát. Csakis úgy érdemes élni, ha mi is tápláljuk a személyes kapcsolatot vele. Ha Istent kizárjuk az életünkből, akkor az rettenetessé válik. Nagyon igaz: „Nem ti választottatok engem. Én választottalak titeket.” Én ezért vagyok hálás. Tudom, hogy nem az érdemeimért választott engem a Jóisten. S mivel hiszem, hogy az életnek van folytatása, akkor is gyűjtöm a lelki, szellemi kincseket, ha már nem tudom úgy továbbadni, mint régen. Hiszem, hogy odaát ezekből a kincsekből épül az új ország.  Lesz új ég és új föld. A szellemi és kulturális érték odaát is érvényes. A művészet nem a véletlen műve.

Igazgatóként a Patronában
Igazgatóként a Patronában

Hogyan telnek a napjai?

Kicsit lassabban, s ez nem baj. A liturgiáért vagyok felelős, illetve Ágnes nővérrel járunk a Mária Rádióba imádkozni. Ezt a szolgálatot fontosnak tartjuk. Igyekszem segíteni azoknak a nővértársaknak, akik nehezebb testi vagy szellemi állapotban vannak. A régi tanítványok is jönnek. Sokszor a gondjaikat is elhozzák. A közösségben a név- és szülinapok számontartása is az én feladatom. Mindenkinek személyre szóló verset, idézetet keresek. Olykor nehéz beletörődnöm, hogy az erőm fogy. A nehézségeket felajánlom az Úristennek, hogy másoknak könnyebb legyen. Így ez sincs hiába. Az Úristen rendszerében semmi nincs hiába.

Miért a Caritas nevet vette fel?

Ez egy görög–latin eredetű név, szeretetet jelent, de annál mélyebb. Egy olyan létezési módra utal, amelyben az ember az egész lényét odaadja. Eszter nővérrel nagy barátságban voltunk fiatalkorunkban. A beöltözés előtt, egy fél napot a nevünk kiválasztásával töltöttünk. Filoména szerettem volna lenni, de ő azt mondta, hogy azt ne válasszam, mert Szent Filoména vértanú létezését a történészek kétségbe vonták. Kértem, hogy akkor segítsen másik nevet találni. Kisvártatva megszólalt, hogy barátságunk jeleként átadja nekem azt, amit ő szeretett volna felvenni. Ez volt a Caritas. Mondtam neki: „Bözsikém (én most is így hívom őt), ezt igen szépen köszönöm.” Neki elfutotta a szemét a könny. Én pedig nagyon megszerettem ezt az ajándékba kapott nevet.

Koncz Veronika