Nagycsütörtökön, 75 évesen váratlanul elhunyt Both M. Kornélia Boldogasszony iskolanővér. Az alábbiakban felidézzük életét és hivatását, melyből annyi ajándék származott öt évtizeden át a vajdasági magyarok, az utóbbi években pedig a budapesti nővérközösség és tanítványaik számára.
Fotókból, jegyzetekből, interjúkból összerakva életének mozaikkockáit – egészen 2020. április 9-én Budapesten bekövetkezett haláláig – szép és gazdag, Istennek és az emberek üdvösségének szentelt életút bontakozik ki.
Kornélia nővér a vajdasági Székelykevén született 1945. május 30-án az egykori Jugoszláviában. A szerény körülmények között élő szülők szívükön viselték gyermekeik iskoláztatását, ezért 1956-ban Muzslyára, majd innen Nagybecskerekre, szerb nevén Zrenjaninba költöztek. Mindkét testvér az Egyházban találta meg hivatását: István a papi pályát választotta, Erzsébet pedig 1960-ban 15 évesen a városban működő Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek Jugoszláv Tartományának jelöltje lett.
Hivatástörténetére így emlékezett vissza jegyzeteiben:
14 éves koromban lakodalomban voltam. Nagyon szerettem táncolni. Éjszaka volt, mikor a mulatozás csúcspontja lehetett, és nekem az a mondat ütötte meg a szívemet, hogy Istent mindenkinél jobban kell szeretni. A lakodalomból visszatérve rendszeres misére járó lettem.
A nővérek hamar felismerték Erzsébet zenei tehetségét, és 1961-ben az újonnan nyílt városi zeneiskolába irányították.
"Sírva mentem a zeneiskolába, mert nem tudtam jól szerbül. Annak sem voltam tudatában, hogy van némi tehetségem zenei téren, de a nővérek ezt megérezték, és szót kellett fogadnom. ... Később láttam be, hogy ...mennyire igazuk volt..." (Kónya-Kovács Otília riportjából. Magyar Szó, 2018. július 11.)
1965-ben a rend központjába, Münchenbe került, itt töltötte el a noviciátus éveit. A beöltözéskor vette fel a Mária Kornélia nevet.
Nagyon gazdag lelki élményekben volt részünk, hála Istennek, a nyelvet is elsajátítottuk, mondhatom, nagyon szép volt a noviciátus. 1967-ben tettünk fogadalmat, és utána jöttünk vissza.
(Magyar Szó, 2018.)
1972-ben Nagybecskereken zenetanári diplomát szerzett, és 23 társával együtt München-Auban letette az örökfogadalmat. Első szolgálati helye Nagybecskerek volt, ahol hitoktatott, ifjúsági találkozókat szervezett, valamint kántorizált. Átvette idősebb nővértársától a piaristák templomában, népszerű nevén a Gimnázium-templomban működő kórus vezetését.
1975 és 1979 között a rend Zágrábba küldte továbbképzésre, ahol 4 évig szólóéneket, 2 évig orgonát, a jezsuiták filozófia-teológia karán pedig katekétikát tanult. Záródolgozatát "A Mi Atyánk imádság" (Molitva Ocenas) címmel írta meg horvát nyelven.
Következő szolgálati helye az akkoriban még majdnem teljes egészében magyarlakta Muzslya volt, ahol gyermek- és ifjúsági hittanórákat tartott, színjátszókört és vegyeskart vezetett. 1988-ban, rövid nagybecskereki házfőnöknői szolgálat után Versecre kérte magát. Jegyzeteiben ezt találjuk az itt töltött időszakról:
Versecen és a környező falvakban betekintést kaptam az asszimiláció nyomorába. Nagyszereden kántorként dolgoztam, és igeliturgiákat vezettem. Csak szerb nyelvű iskola működött itt, így az egyedüli találkozási lehetőségem az emberekkel a hideg és rideg templom volt. Ahol embereket láttam beszélgetni az utcán, odamentem, és szóba elegyedtem velük. Így tudtam meg, hogy ki a magyar, és ki esetleg katolikus. Meghívtam őket a templomba, hogy találkozzunk.
Jött szerb is, magyar is, jöttek gyerekek is. Az öröm ürömmel vegyült, mert a magyar gyerekek se tudtak magyarul. A magyar szövegeket is tiszteletreméltó cirill betűkkel kellett leírjam. Lassan, közös hangos olvasással olvastuk az imákat, majd memorizáltuk, és néhány éneket is megtanultunk. Mindezt a hideg templomban cselekedtük, ahol még játszottunk is.
1989-től kezdve pap bátyja mellett szolgált a padéi plébánián, ahol édesanyjuk is velük lehetett. Innen látták el a szanádi templomot is. 1993-ban Both István atyát Csókára helyezték, édesanyja és húga ide is elkísérték.
A padén töltött időszak és csókai első néhány év a délszláv háború és a Milosevic-korszak időszakát jelentették. A bánáti nővérek e nehéz években sem hagyták el szolgálati helyüket, bátran kitartottak a magyarok mellett, tartva bennük a lelket, táplálva a reményt. Velük együtt ők is nélkülöztek, átélték a létbizonytalanságot. Kornélia nővér körül éppen ezekben a legnehezebb években nagylétszámú hittancsoportok és kórusok tagjai találtak közösségre a csókai plébánián. A Calandrella B.H. Gyermekkórus és a felnőttek Pro Musica Sacra vegyeskara kórusszemléken, fesztiválokon és a Vajdasági Egyházzenei Ezüstcsengő kórusvetélkedőn is számos alkalommal, nagy sikerrel szerepelt. Közösséget, magyarságot erősítő zenei missziójához a színdarabok is hozzátartoztak. Innen, a színjátszókörből, illetve a kórusból indult el pályája Jegercsik Csaba színművésznek és Kovács Éva operaénekesnek, aki Kornélia nővér támogatásával, az ő biztatására jött a szegedi Karolina iskolába, és folytatott további zenei tanulmányokat Magyarországon.
2008-ban befejezte csókai szolgálatát, ismét Nagybecskerekre került. Bekapcsolódott a leánykollégium életébe, elsősorban a zenei élet szervezésével. Emellett a város magyar kulturális életében is részt vett, kántorizált, kórust vezetett.
2018-ban, megrendült egészségi állapota miatt a rend a budapesti anyaházba hívta. Engedelmesen, de nehéz szívvel szakadt el szülőföldjétől. Budapesten, amint eléggé megerősödött, szolgálatot is vállalt: nővértársaival együtt önkénteskedett a Mária Rádióban, részt vett az előéneklésben a nővérközösség liturgiáin. Legszívesebben ekkor is a gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozott, bekapcsolódott az általános iskolában önkénteskedő "patrona nagyik" csoportjába, és a gimnazista lányokkal is jól megtalálta a hangot.
Ha tehette, örömmel látogatott vissza a Vajdaságba. 2019 júniusában a verseci híveknek szerzett nagy örömet azzal, hogy részt vett az iskolanővérek ottani letelepedésének 155 éves jubileumi ünnepségén. Utoljára 2019 novemberében járt Csókán és Nagybecskereken. Meglátogatta szeretteinek sírját, és többekkel találkozott a régi barátok közül. Az is mindig örömmel töltötte el, ha Budapesten kereste fel valaki Bánátból.
Nagycsütörtökön váratlanul érte a közösséget a szertartás előtti negyedórában bekövetkezett halála, egészen hirtelen ment el. Bízunk benne, hogy az Úr akarata volt, hogy így történt. Gyermekkorában a Mi Atyánk szavait: "jöjjön el a Te országod, legyen meg a te akaratod", saját szavaival így egészítette ki: "Istenem, add, hogy a mennyországba jussak!" Vallotta, hogy ez a fohász élete során végig elkísérte. Életének 75. esztendejében, szerzetesi fogadalmas életének 53. évében a Mennyei Atya hazahívta, hiszünk benne, hogy a húsvéti lakomát már a Szentháromsággal ünnepelte.
Utolsó képe budapesti kápolnánkban készült 2020. március 23-án:
Temetéséről később, a járvány elmúltával gondoskodunk. Hamvait Nagybecskereken temetjük el a Boldogasszony Iskolanővérek sírjába. Hálaadó gyászmisét és megemlékezést is tervezünk, reméljük, sokan el tudnak jönni majd az ismerősök, barátok, egykori tanítványok, kórustagok közül.
Részletesebb, számos további képpel kísért életrajzát ITT olvashatják.