Rózsa Margit M. Julitta nővért szinte minden volt diák ismeri, aki a Svetitsbe járt. Évtizedeken át ő volt az, aki fogadta az érkezőket, s aki búcsút intett a távozóknak. Ha névről nem is, de arcról minden diákot ismert. Nem egyszerűen portás volt ő, hanem állandó és biztos pont, ahogyan régen mondták: kapuőr, vigyázó.
Julitta nővér 1941. január 30-án született egy kis faluban Slebina-pusztán, az akkori Jugoszláviában, mai Horvátországban. Egy hegyi faluban, Gradinán keresztelték meg, és édesanyja, Jungabel Margit után a Margit nevet kapta. A szülők mindketten nagycsaládból származtak. Az édesapának Rózsa Jánosnak négy, az édesanyának hat testvére volt. Földműveléssel foglalkoztak. Az apuka, mivel horvát iskolában végzett és anyanyelvi szinten beszélte a nyelvet, gyakran tolmácskodott is.
Első gyermekük, Regina után a kis Margit a második lányuk volt. Harmadik gyermekük fiú lett, és az édesapa kívánsága szerint Jánosnak keresztelték. Egyéves korában azonban a kisfiú meghalt. Háborús idők jártak ekkoriban. Az apát elvitték a partizánok. Az édesanya férje szabadulása érdekében élelmet szállított a hadikórházba. Az apát haza is engedték, akit hosszúra nőtt szakálla miatt a család nem ismert meg.
Mikor másodszor is el akarták vinni a partizánok, a szülők 1944 őszén elszánták magukat, hogy átmenekítik a családot Magyarországra. Julitta nővér máig emlékszik a szökésre. Két ló húzta a lovaskocsit, aminek útközben eltört a tengelye, meg kellett szerelni. Körülöttük lövöldöztek. Csendben kellett lennie, nehogy felfigyeljenek rájuk a németek. Csak egy kis zsírt, lisztet és nagyon kevés személyes holmit vittek magukkal. A magyar katonák csodálkozva kérdezték, miért nem hoztak magukkal több holmit. A szülők viszont örültek, hogy egyáltalán sikerült átjönni a gyerekekkel.
Először másik két menekült családdal húzódtak meg Aranyospusztán egy házban, ahol családonként jutott egy-egy szoba, a konyha pedig közös volt. Az egyik apai nagynéni már korábban átszökött a családjával a határon, ők szintén ott laktak a faluban. Egy idő után az ő házukba költözhettek át Julitta nővérék. A néhány házból álló falu nagyon megszerette őket. A dolgos szülők megművelték a kis földet, ami a házhoz tartozott. Máról holnapra éltek, csak a legszükségesebbet tudták megvenni, például étkezéshez néhány tányért. Mégis békességben, szeretetben nevelték két kislányukat. Julitta nővér és nővére Regina egy életre szóló emléket őriznek ebből az időből, amit még idős korukban is szívesen emlegettek.
Szüleik kint dolgoztak a mezőn, a két kislány őrizte a házat. Regina megcsúszott a konyhában és elejtette a tányérokat. A kis Margitka félt, hogy a szülők haragszanak majd az eltört tányérkészlet miatt. Kiszaladt a mezőre, hogy felkészítse őket arra, hogy mi történt, és ne kelljen kikapnia Reginának. Az édesanya messziről meglátta, ahogy közeledik feléje a kislánya lobogó hajjal. Mikor megtudta, mi járatban van, megnyugtatta: „Nem baj, édes lányom, majd veszünk pléhtányért!” A lobogó hajú kis közvetítő angyal erre hazaszaladt, és újságolta nővérének: „Nincs semmi baj!”
Aranyospusztához kötődik annak emléke is, hogy a két kislánynak kis testvére született. A jóságos bába, amikor közelgett az idő, odaköltözött a házhoz. Egy hét múlva világra jött a kisfiú, akit az édesapa kívánságára szintén Jánosnak kereszteltek. A két kislány és a szülők boldogok voltak.
A tsz-esítés vetett véget aranyospusztai életüknek. Ekkor jobbnak látták a szülők, hogy beköltözzenek Barcsra. A városban kis házat vásároltak kerttel. Itt is megszerették őket. A két felső tagozatos lánykát az iskolában „nagy Rózsának” és „kis Rózsának” becézték.
Amikor Margit elballagott a nyolcadik osztályból, otthon maradt és szüleinek segített a háztartásban, majd 1960 tavaszán az erdőgazdaságban helyezkedett el. Még ebben az évben történt ősszel, hogy a plébános egy körlevelet olvasott fel a templomban, ami arról szólt, hogy lehet jelentkezni Budapesten az iskolanővérekhez. A szerzetesközösségbe házi nővéreket is felvesznek. A tizenkilenc éves Margit ekkor már foglalkozott a szerzetesség gondolatával, és a „házi nővéreket is felvesznek” kifejezés ellenállhatatlanul megragadta. Édesanyjától megkérdezte: „Jól hallottam?” Ő azt felelte: „Jól hallottad!” Ennyi elég volt, hogy a plébános segítségével elküldje jelentkezését a rendbe.
Vilhelmina nővér, az akkori tartományfőnöknő asszisztense levelében azt válaszolta neki, hogy nyolc napon belül beköltözhet. Éppen december 8-án, szeplőtelen fogantatás ünnepén költözött be szerény batyujával Budapesten a Knézich utcai rendházba. „Nem volt próbaidőm, nem néztem körül, mindent feladtam, amit kellett” – emlékszik vissza Julitta nővér egykori önmagára, a bátor leányra, aki maga mögött hagyta a szerető családot, a szép vidéket, a gyermekkor emlékeit. Örült, hogy társa is akad a jelöltségben: egy vele éppen egyidős lány, Kelemen Mária várta őt nagy szeretettel. Ő lett később Agnéta nővér, akivel mind a mai napig jó barátságban vannak. Nagyra értékelik közös jelöltmesternőjük, Dési M. Margit nővér támogató bevezetését a rendi életbe.
Julitta nővért a debreceni Svetitsbe 1963-ban helyezték. Kezdetben a konyhán dolgozott, takarított, majd hivatalsegéd beosztásban segítette a nővérközösség és az iskola munkáját. Örökfogadalmát csak 1972-ben tette le. Időközben ugyanis, amikor öccsét behívták katonának, haza kellett mennie, hogy szüleinek segítsen a munkákban.
Bátorságának köszönhette, hogy több évtizedre ő lett a főportás. A korábbi portás, Julianna nővér nagyon félt, ezért egy nem félős nővért kerestek helyébe. Így esett a választás Julitta nővérre, aki hamar megszokta új feladatát. Éjjel-nappal a portán tartózkodott, csak ritkán váltották le. A portaablakban gyakran láthattuk őt hímzőfonallal, terítővel a kezében, hiszen nagyon szeretett és tudott kézimunkázni.
Julitta nővér 2010-ben került Budapestre, a rend idősotthonába, ahol továbbra is tevékeny tagja maradt a közösségnek. Részt vett minden imádságos és közösséget építő programon. Amíg az ereje engedte, gondozta a kápolna virágait, a kertet, sokat segített azoknak, akik nála gyengébbek, elesettebbek voltak. Idén januárban ünnepelte nyolcvanadik születésnapját, két héttel korábban, mint Agnéta nővér, aki két héttel előtte lépett be a közösségbe.
Ma már Julitta nővér is több segítségre szorul, gyengélkedik. Imádságait, szenvedéseit felajánlja mindnyájunkért. Ma is ugyanazt vallja, ha megkérdezzük, hogy miért lett szerzetes, mint amit Timaffy atya kérdésére válaszolt szerzetbe lépésekor: „A Jóisten szeretete és szolgálata hívott ide. Ezért jöttem ide, ezért vagyok itt.”
