Közösségünkben három olyan nővér is él, akik idén ünneplik nyolcvanadik születésnapjukat: Rózsa M. Julitta, Kelemen M. Agnéta és Erdősi M. Caritas nővérek. Honlapunkon nemcsak felköszönteni, hanem bemutatni is szeretnénk őket. Elsőként Caritas nővért, aki éppen ma ünnepli a születésnapját. Egy korábbi, vele készült interjúval elevenítjük fel gyermek-és ifjúkorát, gazdag tanári pályáját, szerzetesi életét.
Honnan indult az élete?
– A szüleim veszprémiek, de mivel édesapám Fűzfőgyártelepen kapott állást, mi ott nevelkedtünk a testvéreimmel. Apánk, aki a piaristáknál érettségizett, tisztviselő volt, édesanyánk, aki az angolkisasszonyoknál végzett, tanítónő. Öten voltunk testvérek. Az egyik öcsém sajnos már nem él. Én 1941-ben születtem. A háborúban menekülnünk kellett. Így történhetett, hogy a két ikertestvérem angol fogságban jött a világra Ausztriában. Anyukám nem sejtette, hogy ikreket vár. Lágerben éltünk, őt egy kolostorba vitték el szülni. Az egyik szobában az apátnő haldoklott, a másikban édesanyám vajúdott. Volt nagy meglepetés, amikor a húgom után, megérkezett az öcsém. Amikor édesapámmal közölték a hírt, hogy anyukám ikreknek adott életet, összeesett. Hiszen abban a helyzetben még egy gyermek vállalása is nagy nehézséget okozott nekik, nemhogy két kis újszülött. Apánk 1946-ban úgy döntött, hogy nem marad Ausztriában, hanem hazajön a családdal. Nem sejtette, mi vár ránk.
Vallásos emberként nem fogadhatták tárt karokkal…
– Az ötvenes években ráfogták, hogy korábban a nyilasokkal tartott kapcsolatot. Be tudta bizonyítani, hogy abban az időben éppen a fronton szolgált. Végül békén hagyták, de sohasem lehettünk nyugodtak. A szüleim nekem, a legidősebb gyereknek elmondták, kihez fordulhatok, ha valami baj történne. Édesanyám a háború után tanítónőként, amennyire csak lehetett, pártideológiától mentes munkahelyet keresett. Fizikai munkát végeztettek vele büntetésül, óvodába, majd bölcsődébe került. Az élet nehéz volt. Legidősebb gyermekként nagyon éreztem a rendszer súlyát, a szüleim gyötrelmeit, a gyártelep munkásainak elnehezült lelkét. A fiatalabb testvéreim ebből kevesebbet érzékeltek. Az ötvenes években beköltöztettek hozzánk egy másik családot is. Olyan szűk volt a hely, hogy valamelyikünk mindig a földön aludt. Viccesen mondtuk, hogy Mártika, a legkisebb testvérünk a ruháskosárban nőtt fel.
Ezek szerint a háború után született még egy gyermek a családba?
– Igen, ő a legvadabb ötvenes években kéredzkedett a világra. Amikor 1953-ban megtudtam, ráadásul nem is a szüleimtől, hanem a nagymamától, hogy ismét érkezik egy kis testvér, én megharagudtam. Mint afféle felvilágosult nagylány felelőtlennek tartottam a szüleimet. Duzzogva mentem be a kórházba újszülöttet látogatni. Mikor hozták ki a babákat, megpillantottam egy nagyon szép gyereket, gyönyörű liliomujjacskákkal, nagy kék szemmel. Arra gondoltam, Istenem, de jó volna, ha ő lenne a miénk! És akkor odatolták anyukám mellé. Onnantól kezdve meg voltam babonázva. Később a pótanyukája lettem.
Egy gyártelepi lányból hogyan lesz szerzetes és magyar–történelem szakos tanár?
– Édesanyám sokat olvasott, mesélt nekünk. Még nem voltam iskolás, amikor az Isten rabjaiból kibetűztem az első mondatokat. Nemcsak az olvasás élménye vonzott, hanem a regénybéli Szent Margit alakja is. Később minden vágyam az volt, hogy legyen körülöttem egy kis csend, és elvonulhassak a kis birodalmamba olvasni. Szerencsére édesanyám a rám bízott házimunkák mellett biztosított erre időt. Tanítóképzőbe szerettem volna menni. De a család úgy látta jobbnak, hogy ne gimnáziumba menjek, hanem olyan iskolába, amely az érettségi mellett szakmát is ad. Így kerültem a közgazdasági technikumba. Számomra idegen tárgyakat tanultam: politikai gazdaságtant, könyvvitelt, statisztikát, tervezést, jogot. Szenvedtem, de szerettem volna kenyérkereső lenni. Miután végeztem, mivel a gyártelepi templomban kántorkodtam, nem kaptam állást a telepen. Így kerültem Veszprémbe. A szüleim támogattak abban, hogy jelentkezzem a pécsi tanárképzőbe. A felvételi vizsgán megfeleltem, de helyhiány miatt elutasítottak. A párttitkár megüzente, ne is kísérletezzem ilyesmivel, mert egy „olyan” embernek, mint amilyen én vagyok, nincs helye a katedrán.
Nem adták könnyen a tanári pályát…
– Nem, de a Gondviselés útjai csodálatosan összefonódtak. Veszprémben Weiss József ferences lett a lelkiatyám. Őt a Vatikánból azzal bízták meg, hogy titokban neveljen utánpótlást a klarissza rendnek. Engem akkor már vonzott a szerzetesség. Letettem a hármas fogadalmat. Később megszólított egy ismerős néni – akiről utólag derült ki, hogy szerzetes (Laurencia nővér) – hogy nem akarok-e iskolanővér lenni. Szaladtam József atyához, akinek örömmel újságoltam, legálisan is létezik egy női rend Magyarországon. József atya tudott erről, de cseppet sem volt lelkes. Arra kért, felejtsem el ezeket a nővéreket, mert ők a „vörös apácák.” Elmagyarázta, hogy ez a rend azért maradhatott meg, mert kompromisszumot kötött az állammal. Én azonban meg akartam ismerni őket. Azt mondta, menjek, és kérjem el a szabályzatukat. Piroska néni, a tartományfőnöknő kedvesen fogadott. Azonnal megfogott a puritán, de lélekkel teli miliő. Elkértem a szabályzatot. Utólag tudtam meg, hogy ez mekkora kérés volt, mivel a regulákat eltüntették. Piroska néni egyet mégis elém varázsolt. Elvittem József atyának, aki áttanulmányozta, és azt mondta: „Ha ezek a nővérek valóban ezt élik, akkor jó. Menj, élj kicsit köztük, aztán dönts.” Így tettem, és döntöttem.
Innen már a tanári pálya felé is megnyílt az út?
– Éjjel-nappal tanultam, hogy bejussak az egyetem magyar–történelem szakára. Felvételiztem, de gyanúsan sokáig nem kaptam meg az értesítést. Egyszer csak jött egy telefonhívás. Közölték, hogy a jelentkezésem nem egyetemi, hanem belügyminisztériumi ügy, s a szerzetesi utánpótlásokról szóló értekezlet úgy döntött, hogy felvesznek. De hozzátették, siessek, mert ha délután kettőig nem jelenek meg, akkor más kapja meg a helyemet. Rohantam. Nem értem oda időben. De egy jó szándékú „elvtárs” az ajtóban állt. Megvárt.
Nem könnyű időszakban volt pedagógus és vezető…
– Állami ellenőrzés alatt álltunk. Szakfelügyelők, sőt speciális „brigádok” látogattak, még a pincékbe is benéztek. Emlékszem, szigorú dorgálást kaptam, mert József Attila (a szocialistának hirdetett költő) istenes verseit tanítottam. Igazgatóként felfogtam, hogy a kommunista állam részéről a nyomás elsősorban az elöljáróinkat terheli (Relindisz, Jolánta, Jozefina nővéreket). Az Állami Egyházügyi Hivatal rendreutasításaiból azért én is kaptam, amikor a negyvenfős osztálykeretet túlléptem, vagy amikor két merész „leányunk” egy hivatalos március 15-i ünnepség után a Petőfi-szobor köré ültetett zászlókból kiegyelte a vöröseket. Azt is tudomásul kellett vennünk, hogy a tanítványaink révén egyes, tőlünk származó mondatok kijutnak az iskola falain túlra. Így a velünk nem szimpatizáló közegben is ismertté válnak. Az órákon elhangzott, a rendszernek kellemetlen vagy kritikus megjegyzésekre időnként meg is érkezett a fenyegető válasz. Tartományfőnöknő-helyettesként együtt izgulhattam a felelős nővértársakkal épületünk rossz állapota miatt. Római vezetésünkkel együtt kerestük a kiutat. Ekkor érkezett a hatóság részéről egy rosszmájú megjegyzés: „Rogyjon rájuk az épület, az egy jó megoldás!” Nem rogyott, mert a rendszer omlott össze, és amerikai nővéreink anyagi segítségével felépült (illetve újjáépült) az iskola és rendház.
Tanárnak és prefektának lenni egyszerre, nem mindig könnyű feladat. Egy volt tanítványa kedvesen és tömören a „pótmama” szóval jellemezte Caritas nővért.
– Nagyon szerettem tanítani. Irodalmi színpadot is szerveztem. A rendszerváltás után már a történelemtanítás is élvezet volt. Sokáig voltam prefekta is. Hatalmas termekben aludtak a lányok, számomra egy kis cella volt elválasztva lepedővel. Nagy feladat volt, hogy megtaláljam a harmóniát, hogy mindennek eleget tudjak tenni. Ami fejtörést okozott, hogy melyik lány az, aki több törődést igényel, és melyik az, akit szabadon kell hagynom, de a legkisebb segélyhívó jelzésre oda kell mellé állnom. Sokat jártunk színházba, a Zeneakadémiára. Szerettem segíteni a diákjaim szellemi és a lelki fejlődését. De az idő eltelt. Abba kellett hagynom a tanítást. Nem volt könnyű. Amikor kijöttem az utolsó órámról, letettem a könyveket, és három évig csak a port töröltem le róluk. Képtelen voltam hozzájuk nyúlni.
A szerzetesi életében mi az, amiért a leghálásabb?
– Manapság sokan szenvednek attól, hogy nem látják az életük értelmét. Én hiszem és tapasztalom, hogy az Úristen vezérel bennünket, a belé vetett bizalom erősíti az életünk értelmét és tartalmát. Csakis úgy érdemes élni, ha mi is tápláljuk a személyes kapcsolatot vele. Ha Istent kizárjuk az életünkből, akkor az rettenetessé válik. Nagyon igaz: „Nem ti választottatok engem. Én választottalak titeket.” Én ezért vagyok hálás. Tudom, hogy nem az érdemeimért választott engem a Jóisten. S mivel hiszem, hogy az életnek van folytatása, akkor is gyűjtöm a lelki, szellemi kincseket, ha már nem tudom úgy továbbadni, mint régen. Hiszem, hogy odaát ezekből a kincsekből épül az új ország. Lesz új ég és új föld. A szellemi és kulturális érték odaát is érvényes. A művészet nem a véletlen műve.
Hogyan telnek ma a napjai?
– Kicsit lassabban, s ez nem baj. A liturgiáért vagyok felelős, illetve Ágnes nővérrel járunk a Mária Rádióba imádkozni. Ezt a szolgálatot fontosnak tartjuk. Igyekszem segíteni azoknak a nővértársaknak, akik nehezebb testi vagy szellemi állapotban vannak. A régi tanítványok is jönnek. Sokszor a gondjaikat is elhozzák. A közösségben a név- és szülinapok számontartása is az én feladatom. Mindenkinek személyre szóló verset, idézetet keresek. Olykor nehéz beletörődnöm, hogy az erőm fogy. A nehézségeket felajánlom az Úristennek, hogy másoknak könnyebb legyen. Így ez sincs hiába. Az Úristen rendszerében semmi nincs hiába.
Miért a Caritas nevet vette fel?
– Ez egy görög–latin eredetű név, és szeretetet jelent, de annál mélyebb. Egy olyan létezési módra utal, amelyben az ember az egész lényét odaadja. Eszter nővérrel nagy barátságban voltunk fiatalkorunkban. A beöltözés előtt, egy fél napot a nevünk kiválasztásával töltöttünk. Filoména szerettem volna lenni, de ő azt mondta, hogy azt ne válasszam, mert Szent Filoména vértanú létezését a történészek kétségbe vonták. Kértem, hogy akkor segítsen nekem másik nevet találni. Kisvártatva megszólalt, és barátságunk jeleként átadta nekem azt, amit ő szeretett volna felvenni: ez volt a Caritas. Mondtam neki: „Bözsikém (én most is így hívom őt), ezt igen szépen köszönöm.” Neki elfutotta a szemét a könny. Én pedig nagyon megszerettem ezt az ajándékba kapott nevet.
Koncz Veronika
Címlapkép: Szilágyi Lenke