Hat nővér kalandos útra indult - Gabriella nővér útinaplója

Följegyzések az első Iskolanővérek Magyarországba vezető útjáról 1858 októberében
Csajághy Sándor csanádi püspök kérésére Terézia anya 1858. október 1-én hat nővért küldött Temesvárra, a magyarországi Bánát fővárosába. Ezek a következők voltak:

A francia nyelv oktatására velünk jött Käthe Frieß kisasszony, aki előzőleg egy franciaországi intézetben volt, és még egy világi kisasszony, Julie Felser, hogy elintézze a kijárásokat, bevásárlásokat.

Miután Ludmilla és Gabriella nővért 1858. szeptember 30-án a müncheni anyaházba hívták addigi, az Au-ban betöltött működési helyükről, és bemutatták őket a már ott lévő 4 nővérnek, tanácsokat kaptak kedves tisztelendő Terézia anyától utazásukat illetően, és elvégezték szentgyónásukat.

Október 1-én pénteken Ft. Siegert atya hajnali 3-kor (vagy legkésőbb 4-kor) szentmisét mutatott be, a tisztelendő anyával együtt megáldoztunk, aztán a reggeli, a nehéz búcsúzás, a lelki szülők áldása, majd a vasúthoz vezető út következett, - hogy milyen érzések között, egyedül Isten tudja.

Ft. Siegert atya elkísért bennünket (a vonathoz), ismert atyai buzgóságával mindenről gondoskodott, mindenre felhívta a figyelmünket, stb. Sajnos, a vasútvonal még nem volt messzire kiépített, így azt csak Rosenheimig vehettük igénybe. Ott kocsit béreltünk Salzburg és Linz irányába. Két nővér és egy jelölt, akiket Gmundenbe, a gyermek-megőrzőbe szántak, csatlakozott hozzánk, így 11-en voltunk utasok.

Most már lassabban haladtunk, többnyire csöndben, imádkozva, de nem szomorúan, sőt olykor énekelve, azzal a föltétellel, hogy Ausztria határán ünnepélyesen elbúcsúzunk drága hazánktól. És ki hitte volna? - mindnyájan elaludtunk. Amikor pedig fölébredtünk, a kék-fehér szín helyett piros-fehér zászlókat láttunk a határon. Ez volt az első meglepetés.

 A táj egyre inkább hegyvidékké vált, meredek hegyek tűntek föl, mind fáradságosabban, nehezebben, lassabban jutottunk tovább. Részben hogy kíméljük a lovakat, másrészt megmerevedett tagjaink miatt leszálltunk, és órák hosszat gyalogoltunk a kocsi mellett. Közben szemléltük a szép de szegényes tájat, a szegényes külsejű embereket, az élettelen tekintetű, sápadt gyerekeket, sehol vidámság, sőt kedvetlenség, nem úgy, mint hazánkban.

Különböző vélemények jutottak fülünkbe ezen a vándorúton, például egyszer meglehetősen hangosan mondták: "Csupa Szent!" "Ó, ennyi szerencsétlen" - vélték mások, fekete fátyolunkra utalva. -"Csak egy menekült meg" - a fehér fátyolos. Ismét mástól: "A fehér a főnöknő." stb.

Egy nagyon piszkos, étvágyat elvevő vendéglőnél álltunk meg és váltottunk lovakat, aztán bátran nekiláttunk a magunkkal hozott útravalónak, úgy körülbelül délután 1/2 3-kor.

A pihent lovakkal egy ideig gyorsabban haladtunk előre, de mindig meredek úton. Arra a kérdésünkre, hogy hamarosan Salzburgba érünk-e, az volt a válasz: "Ó még messze, nagyon messze vagyunk Salzburgtól." Már alkonyodott, sőt besötétedett, oldódott a feszesség. Elvégeztük imáinkat, aztán egyik a másik után alvásba szenderült... Csak éjféltájban értünk Salzburgba. A kocsis figyelmeztetett, hogy hajnali 2-kor ismét útnak kell indulnunk, ha vasárnapra Linzbe akarunk érkezni.

1858. október 2. szombat

Nem is tudok többet erről a rövid itt tartózkodásról, meg a Linzbe vezető utunkról sem, hiszen lassacskán megszoktuk a ko­csizást, és bizonyára kevés érdeklődésre valóval találkoztunk. Csak vörös sapkás, lebarnult arcú lovas dragonyosokat láttunk, magyaroknak véltük őket, és némi tisztelettel tekintettünk rájuk.

Meglehetős későn érkeztünk Linzbe, a "Zöldfa" fogadóba, ahol már járt a tisztelendő anya, és mindent megbeszélt a fo­gadósnéval. Nagyon barátságosan fogadott, ismerősökként kezelt bennünket. Minden elő volt készítve: vacsora, ágyak.

1858. október 3. vasárnap

Tisztelendő anya kívánságára, sőt utasítására itt kellett ünnepelnünk a vasárnapot. De Ludmilla nővérnek Käthe kisasszonnyal és a 3 Gmundenbe szánt személlyel oda kellett utaz­nia, hogy átvegyék a tanintézetet (sőt gondolom, már az instal­lációra). A korai szentmisén voltunk.

A kedves nővérek időnkint elaludtak, én meg írtam a kedves tisztelendő anyának, beszámoltam utazásunkról, köz­ben visszavártam Ludmilla nővért. De ő túl hosszan elmaradt, s ez már aggodalomra adott okot. Végre - gondolom 12 után - becsöngetett, 2 katonától kísérve érkezett vissza. Mégpedig a következő okból: a kocsis, akinek a "Zöldfa" vendéglőbe kellett volna őt hoznia, nagy kópé volt. Megállt egy háznál, és azt mondta: Itt vagyunk. Fogta a pénzt és elment Rossz helyre vezette őket. A szegény nővér Käthe kisasszonnyal együtt indult a fogadó kere­sésére, amikor két katonával találkozott, akik valamilyen szóra­kozásból jöttek. Az egyik megkérdezte: Keresnek valamit? A táncból jönnek? Ludmilla nővér elfogadhatja a kíséretét, ő rendes fiatalember... Efféle beszélgetés közben vezette el a két katona a nővért a fogadóba, hála Istennek, egészségesen, és feladatát is megoldotta.

1858. október 4. hétfő

 Október 4-én hétfőn (Ferenc József császár nevenapján) szálltunk hajóra, (mert inkább hajón akartunk Bécsbe utazni, mint vonaton). Sok utas volt. Kellemes társaság, egy család a nevelő­nővel együtt - szabadságáról jött - fesztelen könnyedséggel része­sített bennünket figyelmességében. Majdnem mindig a fedélzeten tartózkodtunk, a tájat szemlélve. Csodaszép idő volt, jól éreztem magam. Csak a vízállás volt igen alacsony a Dunán, gyakran homokzátonyra futott a hajó, meg is jegyezték, hogy kiszivattyúzták a vizet, egyre lassabban haladtunk... végre elhangzott: "A kapitány kiköt, nem megy Bécsig." Sok könyörgésre mégis foly­tatta az utat, és lassan Bécsbe érkeztünk. Egy jó szándékú hölgy kocsiról gondoskodott számunkra, amely egy szállodához vitt. Itt sok idegen volt, katonák, stb. és minket a tetőszobában helyeztek el, mint hamarosan észrevettük, a katonák között, mert beko­pogtak az ajtónkon és azt kérdezték: Itt van a százados úr? Aztán megint: Itt van az őrnagy úr? - ez bizony kellemetlenül érintett minket.

1858. október 5. kedd

A kedves tisztelendő anya azt kívánta, hogy pihenjünk egy napot itt, Bécsben. De ilyen körülmények közt úgy véltük, nem teljesíthetjük ezt a kívánságot, és elhatároztuk, hogy másnap reg­gel Budapestre hajózunk. Megbeszéltük a szolgálattevő nővel, korán fölkeltünk, és felkészültünk az útra, arra már nem emlék­szem, reggeliztünk-e, de valószínűleg, mert sokáig kellett vára­koznunk, hogy megnyissák a kijáratot.. Mindegyikünk meglehe­tősen nehéz csomagjaival megrakodva indult el a nekünk mutatott úton a a hajóügynökség felé.

Hamarosan elfáradtunk Amikor munkásokkal találkoztunk, akik Bécsbe siettek, s megkérdeztük, messze van-e még a hajó-ügynökség, ők azt kérdezték: Melyik? Linz vagy Pest felé? - Pest felé - válaszoltuk. - Ó, akkor rossz irányba haladnak. Pest felé az ellentétes irányba kell menni.

 Vissza kellett fordulni, de a cipekedésben kimerültek a nővérek (különösen Wunibalda nővér), mégis mennünk kellett. Minden erőnket összeszedve végre már közeledtünk az ügynökséghez, amikor - ó jaj! - a hajó elmozdult, és szemünk láttára indult el. A fiáker-kocsisok odakiáltották nekünk: "Aki hajóval akar utazni, annak korán föl kell kelnie!" - Hiszen azt meg is tettük. Ó men­nyire bántuk már, hogy takarékosságból nem követtük a kedves tisztelendő anya tanácsát: fogadjunk kocsit, és menjünk a vonat­hoz. Szomorúan álltunk ott. Mit csináljunk? Abba a szállodába nem mehettünk vissza. Teljesen idegenek voltunk. Arra kértük a két világit, menjenek be a városba, és kérjék a különböző kolos­torokban, hogy fogadjanak be minket egy napra. Készségesen elmentek, sokáig elmaradtak, közben minden szenthez fohász­kodtunk, segítsenek könyörgésükkel, és erre ajánlottuk fel kime­rültségünket, éhségünket. Végre 10-11 óra körül azzal a szomorú hírrel tértek vissza, hogy egy kolostor sem tud minket befogadni, mert tatarozzák az épületet, lelkigyakorlatban vannak. Csak egy férfi szerzetesrend ajánlott fel menedéket. De az mégsem megy!

Arra kértük Istennek ezt a két kedves gyermekét, hogy az előváros kolostorában érdeklődjenek, és - Istennek legyen dicső­ség - azzal a hírrel jöttek, hogy a Lipót utcai ferences nővérek befogadnak minket. Ó mily nagy örömmel mentünk, és ott a leg­jobb, szíves fogadtatásban, megvendégelésben részesültünk. Bol­dogok voltunk, mert szent nyugalom honolt náluk, kedves kápol­nájukban imádkozhattunk, szenteltvizet vehettünk stb. A főnöknő valóban mindent megtett, ami pihenésünkre szolgált, mégpedig azért, mert Ambergben nálunk, iskolanővéreknél kért először föl­vételt, azonban gyönge egészsége miatt elutasították. De mindig szerette és értékelte az iskolanővéreket. Egészen otthon éreztük magunkat ennek a 3-4 nővérnek a tiszta, barátságos kolostorá­ban. Így mégiscsak jól végződött az október 5-e.

1858. október 6. szerda

Október 6-án idejében ott voltunk a budapesti hajónál. Minden jól ment, jó embereket láttunk, barátságos gyerekeket.

Csak az alacsony vízállás miatt lehetett félni, de bár megkésve, mégis szerencsésen megérkeztünk.
Egy finom, nagyon jószándékú hölgy - jól beszélt németül - gondoskodott kocsikról és egy szállodába vezetett. Különös dologra nem emlékszem, jó benyomást keltettek az emberek, tulajdonképpen meglepő volt, hogy első pillantásra kevés különbséget találtunk a magyarok és a bajorok között.

1858. október 7. csütörtök

Október 7-e, az utolsó utazási nap vonattal Temesvárra. A szent engedelmesség nevében és Istenbe vetett bizalommal hagy­tuk el hazánkat, mondhatnám, gond nélkül. Csak Kecskemétnél támadtak bennem aggodalmak, s azzal fordultam Ludmilla nővér­hez: Hol fogunk leszállní? Azt mondták nekünk, az iskola a templom mellett van, a torony majd megmutatja az irányt, aztán valaki bejelent minket a papságnál. Ilyesféle beszélgetésekkel nyugtatgattuk egymást.

Közben megérkeztünk Szegedre, s az utasok, így mi is ebédet kaptunk. Elcsodálkoztunk azon, hogy az asztalon egy kan­csó víz állt, mert Bajorországban a kenyér mellé mindig egy pohár sört készítenek. A paprika (ez a piros por) is kíváncsivá tett bennünket, Ludmilla nővér meg is kóstolta, de utána ijedten mondta: Ó ez a nálunk is ismert spanyol bors.

Aztán beszálltunk. Nagyon meglepődtünk, amikor az el­lenőr barátságosan kijelentette: "Ej, én vagyok az a szerencsés, aki Temesvárra viheti a nővéreket." Csodálkozva kérdeztük, hogy vártak már minket ? "Már 8 napja mindig kijön a püspöki kocsi az állomásra"- volt a válasz.

Valóban, alig hogy elhagytuk a vonatfülkét, amikor már köszöntöttek minket, a püspöki kocsihoz vezettek, fiákért hívtak oda. A püspöki szertartásmester Vuya Ignác és a püspök úr inasa volt ott, elvették a csomagunkat és gyorsan bevittek a városba, a püspöki palotába. Csajághy Sándor püspök úr ott állt a harmadik lépcsőn, és mindegyikünket Deo gratias-szal fogadott. Szobákba vezettek és azt mondták, helyezzük magunkat kényelembe. Azt gondolták ezzel, hogy tegyük le a szerzetesi ruhát, vagy mi mást? Mert ezt többször is megismételték.

7 óra felé vacsorához hívtak. Csodálkozásunkra felmele­gített káposzta volt feltéttel, és tészta (már elfelejtettem, milyen). Ft. Csajághy püspök úr és papjainak szíves, barátságos, atyai vi­selkedése hamarosan megnyerte bizalmunkat, elűzte szorongó érzéseinket. Már hét napja utaztunk, s majdnem soha, csak egy­szer Bécsben aludtunk ágyban, így (Abundantia nővér meg én) nagyon fáradtak, álmosak voltunk, és a kocsirázástól zúgott a fejünk, zsibbadtak a tagjaink.

1858. október 8. péntek

Pénteken, október 8-án a püspöki kocsi elvitt leendő ko­lostorunkba, és megmutatták iskolánkat: két tanterem, és még egy, amelyben a tanító lakott. Milyen kicsi, alacsony és sötét volt mindez! Az alaposan letaposott téglás folyosó és lépcső nem valami örvendetes benyomást keltett. De - Isten iránti szeretet­ből!... fog menni, majd megszokjuk - gondolta mindegyikünk.

A kolostor sem hasonlított más ilyesfélékhez, mert a kis, alacsony ablakú házban nemrég még 5 bérlő lakott, közülük ket­tő (jobb emberek) már elköltöztek, hogy legyen valami helyünk. De a földszinten lakó kocsmáros és vendéglős meg a cipész az inasaival egyáltalán nem akartak távozni. Az öreg sekrestyés, a felesége meg a lánya egyáltalán nem zavartak minket, sőt sok dologban segítségünkre is voltak, és visszahúzódtak, mihelyt kívántuk.

A nagy, szemben lévő törzsépületen még folyt a munka, többszáz katona, németek, magyarok, románok, szerbek dolgoz­tak rajta. A sokféle nyelv, meg a viselkedésük nemcsak idegen, hanem ijesztő volt számunkra. Mindenekelőtt függönyöket kellett készítenünk az ablakokra.

1858. október 10. vasárnap

"Október 10-én vasárnap a plébániatemplomba vitt minket a püspöki fogat. A püspök úr celebrálta a szentmisét, s mi is meg­áldoztunk. Azután a püspök úr a szószékre lépett, beszédet mon­dott az egybegyűlt híveknek, mint szokásos, utána vezettek ben­nünket a közeli iskolába. Lányok helyett a négy népiskolai tanító állt sorfalat diákjaival, és meglepetésünkre azt énekelték, éppúgy mint hazánkban: "Mária, tekints ránk, neked szenteljük..." Egy tanteremben ünnepélyesen átadták nekünk az iskolát, azután a mellette lévő kolostor középső szobájában felolvasták az átadási dokumentumot, beszédeket tartottak, amelyekre Ludmilla nővér­nek kellett válaszolnia. Szegény azonban, körülbelül a fogalmaz­vány közepetáján megakadt, de ezt nem vették rossz néven, a meghatódottságának tulajdonították, s ez igaz is volt.

Egész Temesvár talpon lehetett ezen a napon: templom, utcák, házak tele voltak emberekkel, hiszen eddig még nem láttak apácákat. Utoljára ezen a napon étkeztünk ft. Csajághy püspök úrnál. Az asztálnál ült ft. Kümmer Henrik kanonok úr első tan­ügyi tanácsos, ft. Bonnaz Sándor helytartósági tanácsos úr, a püs­pöki udvartartás papsága és 2-3 világi személy. Az étkezés végez­tével, az ebédlő melletti teremben bemutattak minket Kümmer Henrik tanügyi főtanácsos úrnak. Az ő viselkedése kevés bizalmat öntött belénk, mert eléggé komolyan nézett ránk, és hamarosan a fali képek szemlélgetésével foglalkozott. Nagyon szerette a raj­zokat, festményeket, és mint mondták, maga is foglalkozott ezzel a művészettel. Ft. Bonnaz Sándor helytartósági tanácsos úr beszé­desebb volt, érdeklődött a müncheni iskoláztatás iránt, hogy taní- tottunk-e már és mennyi ideig, stb,

1/2 4 felé szállíttatott el bennünket a jó ft. püspök úr ott­honunkba. Ludmilla nővérnek egy Mária-szobrot adott a kocsiba szálláskor azzal a kívánsággal: "A legszentebb Szűz legyen házuk édesanyja és oltalmazója.“ (Ez a szobor a temesvári anyaház novi- ciátusában van. Ft. Csajághy püspök úr nagy Mária-tisztelő volt, ezt minden alkalommal észrevehettük)..

Ft. Csajághy püspök úr úgy rendelkezett, hogy Ludmilla nővér tanítsa az első osztályt, Abundantia nővér a másodikat és Gabriella nővér, minthogy ő tanít legrégebben, vegye át a har­madikat, ha oda is jelentkeznek tanulók.

1858. október 11. hétfő

Október 11-én hétfőn a diákmise után, amelyen a négy fiúosztály tanítói vettek részt, megnyílt az iskolánk, ekkor vettük föl a gyerekeket, ez volt a beíratás. Eddig csak két leányosztály volt, amelyekkel egy (Csehországból való János nevű) tanító meg egy idősebb kisasszony foglalkozott. Egyikük sem volt látható, még kevésbé gondoltak arra, hogy átadják nekünk a gyerme­keket. Nagyon kevés tanulójuk lehetett,.mert mint hallottuk, a tanulók nagyrésze az úgynevezett "zugiskolák" tanítónőihez járt. Állítólag 32 ilyen is volt. Ott tanultak meg kötni, szegőöltést varrni, és naponta egy óra hosszat adott nekik egy nagy diák irodalmi oktatást, egyik nap olvasni, a másikon írni és számolni tanultak.

Az iskola szekrényében a kisasszony által készített jegy­zőkönyvet találtuk, s abban 29 gyermek nevét. A szorgalom ro­vatban végig az volt olvasható: "Mindenben hanyag."

Október 11-én sereglettek az anyák, asszonyok a régi is­kolaépületbe, részben azért, hogy beírassák gyermekeiket, más­részt kíváncsiságból, hogy (itt még soha meg nem jelenő) "apácát" lássanak. Tele voltak a folyosók és a szobák. A ft. káplán hitoktató úrnak sikerült lehetővé tenni számomra, hogy elkezd­hettem a beírást.

Az első osztályba azok a gyerekek jöttek, akik még nem jártak iskolába, úgy vélem, 72-en voltak. A másodikba azok ke­rültek, akik már jártak iskolába, vagy magánoktatásban része­sültek, és zsidó kislányok, kezdetben 15-en, de lassacskán 36-ra emelkedett a számuk abban a kis szobában.

Nem volt valami könnyű dolog ez a beírás, a német fülünk számára sosem hallott magyar, cseh, horvát nevekkel. Ft. Böhm hitoktató úr állt mellettünk segítőkészen az idegen nevek leírá­sában és kimondásában. Aztán azzal küldte haza a gyerekeket, hogy kedden 7 órára jöjjenek vissza, - ha azt akarják, hogy szent­misén vegyenek részt, amit mi is kívántunk.

1858. október 12. kedd

Október 12-én kedden névsorolvasást tartottunk az isko­lában, és felülvizsgáltuk a II. III. osztályba menők tudását.

Ludmilla nővérnek az első osztályban 7, 8, 9, 10 sőt 11 éves tanulói is voltak. Nehéz feladatot jelentett ez, hiszen a na­gyobb gyermekek gyorsabb felfogásúak.

Abundantia nővérnek a másodikban szintén mindent elöl­ről kellett kezdenie, mert a gyerekek igen csekély ismeretekkel jöttek. Gabriella nővérnek a harmadikosai már tudtak a könyvből olvasni, írni és írásban számolni, de a fejben számolás és a nyelv­tan idegen dolog volt számukra. így mindegyikünk tudta a fel­adatát és azt is, hogy Isten különös áldására van szükségünk. A tanítási nyelv, az ország meg a bíróság nyelve is a német volt, ritkán hallottunk magyar szót. 5

A kezdet csupán azért volt nehéz, mert egészen más volt a pénz, a súly és hosszmérték ebben az országban (átmenet papír­pénzről a valutába). Ez megnehezítette a számolást. A tízes mér­tékrendszert csak később vezették be.

Ft. Kümmer tanügyi főtanácsos úr gyakrabban látogatta az iskolát, mint kívántuk, tanácsokat adott, stb. Amikor azonban meggyőződött róla, hogy nem vagyunk már kezdő tanítónők, kedélyesebb lett, ritkábban jött, sőt úgyszólván barátunkká vált.

Ft. Bonnaz helytartósági tanácsos úr csak csöndben figyelte tevé­kenységünket.

(a német eredetiből fordította Pálos M. Paschalis nővér)