1956 – Egykori diákjaink emlékeznek

Az 1950-es években az iskolanővérek által fenntartott két intézményben sok olyan család gyermeke tanult, akiknek másutt esélyük sem lett volna érettségit szerezniük. A debreceni Svetits és a budapesti Patrona Hungariae Gimnázium nemcsak biztonságot, hanem tudást és családias légkört is biztosított ezeknek a lányoknak. Visszaemlékezéseik a forradalomról, a korról és arról az emberségről is szólnak, amelyet megtapasztaltak iskoláink falain belül.

„Az egész időt ott töltöttem. Valamennyi apáca mély féltéssel és szeretettel vett minket körül. A Kilián laktanyát fölöttünk lőtték. Leköltöztünk az alagsorba, asztalokon aludtunk. Összebarátkoztunk azokkal a nővérekkel, akik a konyhán dolgoztak. Anyai jósággal bántak velünk. Minket csak a forradalom két része között vittek ki. A környék tele volt sírokkal. Egyik este minden ablakban gyertyák égtek az elesettekért.  Azt néztük a kollégium ablakából. Ezt nem lehet elfelejteni.” 

Széchenyi Kinga, Patrona Hungariae Gimnázium (1955-1959)

„Ma is megilletődve gondolok arra a különleges és páratlan politikai kiállásra, amit az iskola vezetése tanúsított az ötvenes évek végén. Osztályonként minden évben „néma sétát” tettünk a Kerepesi temetőben és fejet hajtottunk az 1956-os hősök, akkor még eredeti sírjai előtt. Ehhez akkor igen nagy bátorság kellett, de a nővérek vállalták.” 

Kulik Pálné Sugár Mária, Patrona Hungariae Gimnázium (1958-1962)

„A családunkat kitelepítették a Jászságba, apám öt évig börtönben ült koholt vádak miatt, ezt követően a recski kőbányában volt három évig. Tizenkét éves voltam, amikor végre megismertem. A Svetitsben olyan közegbe kerültem, ahol hasonló sorstársakkal lehettem együtt, és nem kellett titkolnom: templomba járunk, van apám, csak börtönben. Mindnyájan rendőri felügyelet alatt voltunk, ő is a börtön után egészen 1956-ig. Ha nincs a Svetits, nem tanulhatok tovább, mert a párttitkár megtiltotta az általános iskolának, hogy a kitelepített gyerekek gimnáziumi jelentkezési lapját elküldje, bár kitűnő tanuló voltam. Soha nem lettem volna az az ember, akivé a Svetits nevelt, ha nem jutok be a gimnáziumba. Felvételi vizsga volt, és tizenhatszoros túljelentkezés, hiszen mindössze két lányiskola volt akkoriban.”

Dr. Fáyné Dr. Péter Emese, Svetits Gimnázium (1956–1960)

„A debreceni Svetits Gimnázium diákja voltam 1952 és 1956 között. Mint oly sok sorstársamnak, nekem sem volt kilátásom a továbbtanulásra, mivel a családom rossz kádernek minősült. Édesapám törvényszéki bíró volt, de az akkori minősítés szerint fasiszta Horthy-bírónak titulálták. Szegény, 1946-ban meg is halt. A családom klerikális reakciósnak is számított. Az iskolák államosítása és a szerzetesrendek feloszlatása után, amikor a Svetits újra megnyílt 1950-ben, az iskolanővérek közül a legjobb tanerők kerültek Debrecenbe, akik nagy tudással rendelkeztek. A prefekták pedig az életre készítettek fel, a hitünkben erősítettek és adtak egész életünkre való útravalót. A körülmények az akkori időknek megfelelően nehezek voltak. Szalmazsák volt az ágyakban, hideg vízben mosakodtunk, de ez nekünk maga volt a mennyország. Nagyon sok görögkatolikus pap lánya, kuláknak bélyegzett, osztályidegennek kikiáltott családok lányai jártak akkor ide. Olyan diákok, akik a Svetits nélkül sohasem tanulhattak volna tovább. Az igazgató akkor dr. Kiss László volt, szeretett Diri bácsink. Vékony jégen egyensúlyozott, hogy életben tudja tartani az iskolát a legsötétebb Rákosi-korszakban. Soha senkinek nem kellett elhagynia az iskolát azért, ha nem tudott fizetni. Előfordult, hogy a nővéreknek nem jutott ebéd vagy vacsora, de a növendékek mindig jó és elegendő ellátást kaptak. Több mint hatvan év után is csak a legnagyobb hálával tudok gondolni a kedves nővérekre és Diri bácsira. Sok jó barátnőre tettem itt szert.”

Neumayer Béláné Jeney Mária, Svetits Gimnázium (1952–1956)

„A Svetits Gimnázium tanulója és az internátus lakója voltam 1951 és 1955 között. Ez a négy év hálára kötelez a mai napig. Hálát érzek azért a nyugalomért, amiben ott éltünk. Ez a gimnázium sokunk számára maga volt a béke szigete.”

Fóris Ferencné Mestyán Anna (1951-1955)

2020. október 22.