Az 1950-es években az iskolanővérek által fenntartott két intézményben sok olyan család gyermeke tanult, akiknek másutt esélyük sem lett volna érettségit szerezniük. A debreceni Svetits és a budapesti Patrona Hungariae Gimnázium nemcsak biztonságot, hanem tudást és családias légkört is biztosított ezeknek a lányoknak. Visszaemlékezéseik a forradalomról, a korról és arról az emberségről is szólnak, amelyet megtapasztaltak iskoláink falain belül.
„Az egész időt ott töltöttem. Valamennyi apáca mély féltéssel és szeretettel vett minket körül. A Kilián laktanyát fölöttünk lőtték. Leköltöztünk az alagsorba, asztalokon aludtunk. Összebarátkoztunk azokkal a nővérekkel, akik a konyhán dolgoztak. Anyai jósággal bántak velünk. Minket csak a forradalom két része között vittek ki. A környék tele volt sírokkal. Egyik este minden ablakban gyertyák égtek az elesettekért. Azt néztük a kollégium ablakából. Ezt nem lehet elfelejteni.”
Széchenyi Kinga, Patrona Hungariae Gimnázium (1955-1959)
Balra a Kilián laktanya sarokhomlokzatának törmelékei
Fotó: Nagy Gyula, Fortepan)
„Ma is megilletődve gondolok arra a különleges és páratlan politikai kiállásra, amit az iskola vezetése tanúsított az ötvenes évek végén. Osztályonként minden évben „néma sétát” tettünk a Kerepesi temetőben és fejet hajtottunk az 1956-os hősök, akkor még eredeti sírjai előtt. Ehhez akkor igen nagy bátorság kellett, de a nővérek vállalták.”
Kulik Pálné Sugár Mária, Patrona Hungariae Gimnázium (1958-1962)
(Fotó: Fortepan)
„A családunkat kitelepítették a Jászságba, apám öt évig börtönben ült koholt vádak miatt, ezt követően a recski kőbányában volt három évig. Tizenkét éves voltam, amikor végre megismertem. A Svetitsben olyan közegbe kerültem, ahol hasonló sorstársakkal lehettem együtt, és nem kellett titkolnom: templomba járunk, van apám, csak börtönben. Mindnyájan rendőri felügyelet alatt voltunk, ő is a börtön után egészen 1956-ig. Ha nincs a Svetits, nem tanulhatok tovább, mert a párttitkár megtiltotta az általános iskolának, hogy a kitelepített gyerekek gimnáziumi jelentkezési lapját elküldje, bár kitűnő tanuló voltam. Soha nem lettem volna az az ember, akivé a Svetits nevelt, ha nem jutok be a gimnáziumba. Felvételi vizsga volt, és tizenhatszoros túljelentkezés, hiszen mindössze két lányiskola volt akkoriban.”
Dr. Fáyné Dr. Péter Emese, Svetits Gimnázium (1956–1960)
Forrás: Svetits Katolikus Gimnázium
„A debreceni Svetits Gimnázium diákja voltam 1952 és 1956 között. Mint oly sok sorstársamnak, nekem sem volt kilátásom a továbbtanulásra, mivel a családom rossz kádernek minősült. Édesapám törvényszéki bíró volt, de az akkori minősítés szerint fasiszta Horthy-bírónak titulálták. Szegény, 1946-ban meg is halt. A családom klerikális reakciósnak is számított. Az iskolák államosítása és a szerzetesrendek feloszlatása után, amikor a Svetits újra megnyílt 1950-ben, az iskolanővérek közül a legjobb tanerők kerültek Debrecenbe, akik nagy tudással rendelkeztek. A prefekták pedig az életre készítettek fel, a hitünkben erősítettek és adtak egész életünkre való útravalót. A körülmények az akkori időknek megfelelően nehezek voltak. Szalmazsák volt az ágyakban, hideg vízben mosakodtunk, de ez nekünk maga volt a mennyország. Nagyon sok görögkatolikus pap lánya, kuláknak bélyegzett, osztályidegennek kikiáltott családok lányai jártak akkor ide. Olyan diákok, akik a Svetits nélkül sohasem tanulhattak volna tovább. Az igazgató akkor dr. Kiss László volt, szeretett Diri bácsink. Vékony jégen egyensúlyozott, hogy életben tudja tartani az iskolát a legsötétebb Rákosi-korszakban. Soha senkinek nem kellett elhagynia az iskolát azért, ha nem tudott fizetni. Előfordult, hogy a nővéreknek nem jutott ebéd vagy vacsora, de a növendékek mindig jó és elegendő ellátást kaptak. Több mint hatvan év után is csak a legnagyobb hálával tudok gondolni a kedves nővérekre és Diri bácsira. Sok jó barátnőre tettem itt szert.”
Neumayer Béláné Jeney Mária, Svetits Gimnázium (1952–1956)
Forrás: Svetits Katolikus Gimnázium
„A Svetits Gimnázium tanulója és az internátus lakója voltam 1951 és 1955 között. Ez a négy év hálára kötelez a mai napig. Hálát érzek azért a nyugalomért, amiben ott éltünk. Ez a gimnázium sokunk számára maga volt a béke szigete.”
Fóris Ferencné Mestyán Anna (1951-1955)