Száz évvel ezelőtt a trianoni döntés következtében rendtartományunk is elvesztette házainak kétharmadát: Erdély és Bánát, első alapításaink helyszíne, az évtizedes hagyományú rendházak és iskolák, köztük a temesvári anyaházzal, más országok fennhatósága alá kerültek.
A magyar nyelvet és kultúrát, nemzettudatot, katolikus identitást azonban több iskolánk is tovább őrizte, ilyen volt a legendás kolozsvári Marianum, ahol 1911 óta végeztek tanító-nevelő szolgálatot nővéreink. A fenti zászló, mely ismereteink szerint Kolozsvárról került budapesti rendházunkba, azt az időszakot volt hivatott ünnepelni, mikor a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély, így Kolozsvár is, egy rövid időre ismét Magyarországhoz tartozott.
Ebben az időben került a Marianumba zenetanárként Forrai M. Gregória nővér is, aki a második világháborút követően is, egészen 1963-ig Kolozsváron maradt, itt igyekezett lehetőségeihez mérten közreműködni a magyar nyelv és a magyar zenei hagyományok, az egyházzene és népzene megőrzésében. Küldetéses felelősségvállalásáról tanúskodik a lenti vers, mely magazinunk, a Bizalom és Bátorság legújabb, pünkösdvasárnap megjelent számában is olvasható.
Forrai M. Gregória
Búcsúzásul
(Részlet)
Valahol messze...Kolozsváron, tudom,
Most húzták meg az öreg harangot...
S itt a szívem csordultig fáj tőle,
Mert visszahívón hallom ezt a hangot.
És felém kiált a felhőnyáj az égen:
„A gyermekpásztor merre, hol marad?”
És rám ragyog a napnak szemrehányó fénye:
„Szív-tüzedet elhagynod nem szabad!”
A Szamos partján minden kicsi virág,
Magyar napnak nyílik ki ékesen,
A füzek ágán rejtőző pacsirta
Magyar füttyel dalolgat édesen.
Csak én hiányzom onnan. Jól tudom,
A pásztortüzet meg kell gyújtanom,
S ha másként nem megy, szívem tüzes vérét,
Cseppenként is, de magyarul adom.
És összeszorított két ököllel néztem,
Hogy az idegen nyelv ránk hogyan terül,
S megtanulom fájón, de azt is megígérem,
Hogy magyar maradok örökre belül.
Az imádságom magyarul kiáltom,
Az Atya nékem mindig az marad,
És lelkem lelkéből kisugárzó szikra
Magyarul tüzel majd...ég felé szabad.
Én pacsirtának megyek Kolozsvárra.
És mindig,mindig csak énekelek,
És magyar szívvel, magyar akarattal,
Áldom az Istent, kit forrón szeretek.
Mondjam tovább? Nem, nem folytatom...
Már így is sokat mondtam néktek el,
S ha néha Cluj felé száll az imátok,
A nevemet ne feledjétek el.
Testvéreim! Az élet olyan rövid.
Ki biztat engem holnapra és mára?...
De tudjátok meg, igaz szeretettel
Magyar szívet viszek Kolozsvárra!
