Isten útjai – Beszélgetés Alix nővérrel

Csúszó Erzsébet M. Alix nővér a vajdasági Nagykikindán él és szolgál. Szerzetesi hivatása a Jugoszláv Tartományban indult. A Délvidéken élő magyar nővérek hivatalosan 1994-től lettek a Magyar Rendtartomány tagjai. Alix nővér 2020-ban ünnepelte első fogadalmának hatvanadik, örökfogadalmának pedig az ötvenötödik évfordulóját. Életéről és hivatásának születéséről vallott a Bizalom és Bátorság újságunk karácsonyi számában.

Honnan indult az élete?

– A vajdasági Nagykikinda mellett születtem Kisoroszon 1936-ban. Édesanyám egy jómódú katolikus család harmadik gyermekeként nevelkedett. Édesapám szegény parasztfiú, de mélyen hívő fiatalember volt. Anyukám családja ellenezte a házasságukat. De a szüleim szerették egymást, és vállaltak minden áldozatot. Még azt is, hogy édesanyám nem kapja meg a hozományát. A szüleim 1930-ban fogadtak örök hűséget egymásnak. Apai nagyszüleim segítették őket. Fiatalok voltak, egészségesek, szorgalmasak, megálltak a maguk lábán is. Később az anyai nagyszüleim is belátták a tévedésüket, és kiadták anyukámnak a jussát. A szüleim boldogsága mégsem volt teljes. Hiszen sokáig nem született gyermekük. Már hat éve voltak házasok, amikor én, a várva várt első gyermek a világra jöttem. Utánam még két húgom született.

Hogyan teltek a gyermekévek?

– Szeretetteljes családi légkörben nevelkedtünk. Édesapám a téli estéken a Bibliából olvasott fel nekünk. Ezt az idillt azonban beárnyékolta a közeledő háború. A falunkba 1943-ban jöttek be az oroszok, és a németeket elhurcolták, megkínozták. Néhány papot meg is öltek. A plébánosunk, aki szintén német származású volt, féltette az Oltáriszentséget. Ezért arra kérte apukámat, aki harangozóként és gondnokként is dolgozott a plébánián, hogy vigyen el a templomba, hogy ott én vegyem magamhoz az Oltáriszentséget. Megelőzve ezzel azt, hogy a katonák meggyalázzák Jézus testét. Ekkor még elsőáldozó sem voltam. A családban többször el is hangzott: „Erzsike, neked nagyon jónak kell lenned.” Ez a mondat belém ivódott. Bár erre a nemes feladatra mégsem került sor. A plébános atyát azonban sajnos hatszáz némettel együtt elhurcolták az orosz fogságba. Öt év után szabadult, Bécsbe került. Megfogadta, ha megmenekül, hálából minden évben elzarándokol Lourdes-ba. A háborús évek után több évtizeddel, 1984-ben „véletlenül” össze is találkoztunk itt. Sírtunk és öleltük egymást. Én boldog voltam, hogy életben maradt, ő boldog volt, hogy én nővér lettem. Nagyon szép találkozás volt.

Hogyan lett Alix nővérből szerzetes?

– A szüleim mélyen vallásos emberek voltak. A nagyanyám és a nagyapám a ferencesek világi harmadrendjéhez tartozott. Abban az időben a fiatal lányok közül többen a Mária Kongregáció tagjai voltak, ők voltak az úgynevezett Mária-lányok. Fehér színű ruhában vettek részt a szentmiséken. Nyakukban kék szalagon Mária-érmét viseltek, fejükön mirtuszkoszorú volt. Egyházi ünnepeken meghatározott feladataik voltak. A Mária-tisztelet erős volt a mi családunkban is. És én is Mária-lány lettem. Igaz, akkoriban nem lehetett anyagot kapni a boltban, de édesanyám, aki varrónő volt, megoldotta.  Levette a függönyt az egyik ablakunkról, és abból varrt nekem ruhát. Minden nagy ünnepen ott voltunk a szentélyben és a lobogót tartottuk. Ebben éltem és nevelkedtem. Ugyanakkor el kell mondanom azt is, amit én már csak akkor tudtam meg, amikor nővér lettem, hogy a szüleim megfogadták, hogy ha végre gyermekük születik, legyen az lány vagy fiú, Istennek ajánlják.

Erről beszéltek Alix nővérnek?

– Nem, soha. Sőt, az atya, akivel megosztották a döntésüket, arra kérte őket, hogy még szelíden se kényszerítsenek erre. Nagyon bölcsen azt mondta, hogy a szüleimet köti a fogadalmuk, de engem nem. Neveljenek vallásosan, vezetgessenek a Jóisten felé, de ne erőltessenek rám olyan döntést, amelyet ők hoztak, és nem én.  Sőt, amikor bejelentettem, hogy apáca akarok lenni, meg is lepődtek, mert akkor már úgy volt, hogy férjhez adnak, vőlegényem is volt. Ők döbbentek meg a legjobban azon, hogy a Jóistennek tett ígéretüket a Jóisten nem felejtette el…Nehezen is engedtek el.

Hogyan történt mindez?

– Amikor eladósorba kerültem, sokáig vonakodtam a kérők közül választani. Végül a szüleim kérésére döntöttem, és egy nagykikindai fiú lett a választottam, de a szívem mélyén éreztem, hogy a Jóisten másra szán. Sok vívódás után visszaléptem. Ekkor már ki tudtam mondani, hogy nővér szeretnék lenni. Édesanyám nagyon sírt. Azt csak később tudtam meg, hogy nemcsak aggodalmának, de megrendültségének könnyei is voltak ezek. Hiszen eszébe jutott az édesapámmal tett fogadalma. Nehezítette a helyzetemet, hogy a leendő vőlegényem azt mondta, ha nem megyek hozzá feleségül, akkor öngyilkos lesz. Nagyon elkeseredtem, és a lelkére kellett beszélnem, hogy fogadja el a döntésemet, mert így lesz jobb mindkettőnknek.  Az akkori plébánosunk Hoffmann István azt mondta: „Erzsike, ez gyönyörű pálya, de nehéz is. Jól gondold meg”. De megírta az ajánlólevelet.

És miért éppen az iskolanővérekhez lépett be?

– Mondhatnám azt, hogy tévedésből kerültem ide (nevet). De a Jóisten terveiben nincs tévedés. A szerzetesi hivatáshoz az utolsó nagy lökést az adta, amikor a nagynénémet súlyos baleset érte. Bevittek Kikindára a kórházba, ahol vincés betegápoló nővérek dolgoztak. Nagyon sajnáltam a nagynénémet, sírtam a kórházban, amikor meglátogattam őt. Ezek a nővérkék odajöttek hozzám, és szerbül vigasztaltak. Igazán kedvesek voltak. Ekkor mély vágyat éreztem arra, hogy olyan legyek, mint ők. Nemcsak a kedvességük tetszett meg, hanem a ruhájuk, a fátyluk, minden. Amikor a szüleim és a vőlegényem is elfogadta a döntésemet, és a plébános atya is megírta az ajánlólevelet, 1956. szeptember 9-én lovaskocsin bementünk Kikindára szentmisére. A templomban ott voltak azok a nővérek is, akikhez tartozni akartam. Mise után felkerestük a rendházat. És ekkor ért a nagy csalódás és döbbenet. Nem azokat a nővéreket találtam ott, akikhez én csatlakozni akartam, hanem az iskolanővéreket. Még csak nem is abban a szép fehér ruhában voltak, hanem feketében (nevet). Kiderült, hogy a betegápoló nővérek nem itt laknak. Ráadásul ők szlovének, akikkel vagy szerbül vagy szlovénul kellene beszélnem. De én csak szerbül tudtam egy kicsit. Az iskolanővérek csodálkozva néztek rám. Naiv kislány voltam. De azt tudtam, vissza nem fordulok. Így maradtam ott, az iskolanővéreknél. Ők nagyon örültek. Hívták is a szintén fiatal Nives nővért, aki akkor egy éve egyedüli jelölt volt: „Juliska, gyere, lett egy társnőd!” Ő is nagyon örült, mert nyomban rokonszenvesek lettünk egymás számára. Mondhatnám, tévedésből indult az iskolanővéri hivatásom. De tudjuk, hogy Isten nem téved.

A rendbe lépés után hogyan telt az élete?

– Megtanultam a rózsafüzér-készítést, sokféle kézimunkát, varrást, hímzést, horgolást, az egyházi ruhák készítését. Szlovéniában volt a beöltözésem és az első fogadalmam is. Utána Nagybecskerekre helyeztek 1961-ben. Öt év múlva az örökfogadalmamat szintén Szlovéniában tettem le. Visszakerültem Nagybecskerekre. Itt, amikor édesanyám először meglátogatott, négyszemközt megkérdezte: „Kislányom, boldog vagy?” Én pedig azt válaszoltam: „Igen, nagyon boldog.” Ekkor mesélte el azt, hogy mit ígértek a Jóistennek a születésem előtt, s mit kért tőlük bölcsen az atya a születésem után.

Élete során leginkább hitoktatással foglalkozott, de sok minden mást is csinált….

– Zágrábban 1966-1968 között elvégeztem a hitoktatói képzést, diplomát szereztem. Nagybecskereken tanítottam. A nyári szünidőkben a pap nélküli plébániákon készítettem fel elsőáldozásra, bérmálásra a gyermekeket. A hitoktatás mellett a nagytemplomban is besegítettem. Húsz évig voltam sekrestyés és más munkákat is végeztem. A külvilággal nemigen volt dolgom, és így nem sokat éreztem a kommunizmus hatásaiból. A szülőktől és gyermekektől hallottam, hogy megfélemlítik őket.  Az iskolában sokszor hátrányos helyzetben voltak a gyermekek. A szülőket pedig munkájuk elvesztésével fenyegették. Volt, amikor kérték, hogy a szülők írják alá, hogy hittanra akarják járatni gyermeküket. Ezért előfordult olyan is, hogy a szülők kérésére egy-egy gyermekkel külön kellett foglalkoznom. Jánoshalmán 1995-ben egy évig szintén hittant tanítottam, majd onnan visszahelyeztek 1996-ban Nagykikindára. Azóta is itt vagyok.

Itt mivel teltek, telnek a napok?

– Jánoshalmán megismertem a cserkészek munkáját, és igyekeztem itt is segíteni a cserkészeket. Botka atya nagyon nyitott volt az új kezdeményezésekre. Ezért sikerült a Jeromos-bibliaórákat is megszervezni, amiket azóta is rendszeresen tartunk. Korom és egészségi állapotom miatt minden mást elhagytam már, de a bibliaórákat továbbra is szervezem. Ezenkívül mindenhol segítek a házimunkában, ahol csak tudok, takarítás, vasalás, kerti munka, mosogatás. Néha még rózsafüzért is készítek, javítok.

Koncz Veronika
Nyitókép: Szilágyi Lenke

Alix nővér adventi gondolatai a Youtube-csatornánkon meghallgatók 

2021. január 12.