„Zene és értékrend” - Beszélgetés Légár Piroskával

A Patrona Hungariae Gimnázium, az ELTE Trefort Ágos­ton Gyakorló Gimnázium és a Pázmány Péter Katoli­kus Egyetem kórusainak karnagya, utóbbinak alapítója is. Mindhárom intézményben diákok nemzedékeiben hagyott nyomot magával ragadó személyisége, szigorú igényessége, és ahogy játékosan tanított meg nagyon is komoly dolgokat zenéről, életről. Karácsonyi számunkba értékekről, választásról küldött írást olvasóinknak, ennek kapcsán beszélgettünk.

Honnan indult az élete?

– Vidéki értelmiségi családba születtem, édesapám Kaposváron volt ügyvéd. Öcsémmel gyakran kísértük el, mikor munkaügyben járta a környéket, és szereztünk feledhetetlen élményeket Somogyországról. A Rákosi-rendszerben az én családom osztályidegennek számí­tott. Az ilyen, akkori szóval X-es származású fiatalok leginkább csak a kevés megmaradt egyházi iskolában tanulhattak tovább. Így amikor 1951-ben eljött az ideje, hogy megkezdjem a középiskolát, a plébánosunk, Longauer atya ajánlására a szüleim felkísértek Pestre, átadtak a prefektámnak, az írásomban említett Flóra nővérnek. Osztályfőnököm Mária Bernáta nővér lett.

A zenei tehetséget, érdeklődést családjából hozza?

– Nem volt előttem muzsikus a családban, de a zenei iskolázottság az élet magától értetődő velejárója volt abban az időben. Édesanyám gyönyörűen zongorázott, én pedig öt éves koromtól jártam a kaposvári zeneisko­lába, ahol a kiváló zongoraművész Váczi Gyula volt az igazgató. Még egészen kislány voltam, elemista, mikor a felnőttek e fejem fölött beszélgettek, hogy „Piroska nagyon muzikális, oda kell figyelni, mennyit gyakorol!” Meg is mondták, hány órát kell gyakorolnom naponta, ez idővel mindig nőtt. Évekig nem tudtam megfejteni, mit jelent ez a szó, hogy muzikális. Szégyelltem meg­kérdezni. Néha nehezemre esett a gyakorlás, de egyre jobban lekötött, érdekesnek tartottam. Kísérleteztem is. Hallottam a tanáraimtól, hogy Mozart zseniális, és elkezdtem ezen gondolkodni, hogy mitől zseniális Mozart. A könnyebb szonátáit gyakorolva megvál­toztattam hangokat, és rádöbbentem, hogy egy hang változtatás is totálisan tönkreteszi az egész tételt. Na hát ettől tökéletes. Ez az abszolút tökéletes vonalve­zetés festészetben, építészetben, muzsikában, ez teszi a zsenialitást.

Milyen lehetőségei voltak a zenetanulásra a patronás évek alatt?

– Az igazgatónk, Papp diri bácsi (dr. Papp László SchP) nagyon jól átlátta az egyházi iskolák helyzetét, két kitörési lehetőséget látott, ahol mi is megmutathattuk magunkat: a sportot és az énekkart. Az énektanárunk, Keszler M. Stefánia Bárdos Lajos és Harmat Artúr tanítványa volt a Zeneakadémián. Őrá építette a kórust. Mivel eddigre már eldőlt, hogy én zenei pályára való vagyok, édesanyám megbeszélte Stefánia nővérrel, hogy kijárhassak a postás zeneiskolába Dániel Ilonához. Minden héten kétszer, a többi lány irigységére, foghattam a kottáimat és elvonul­hattam zongoraórára. És mai szemmel meglepő nekem, hogy dacára annak, hogy nem voltam mintagyerek, az egyenes útról nem tértem le, nem álltam meg nézelődni sehol. Akkor láttam igazán, milyen mértékben különbözik Budapest Kaposvártól, a szülővárosomtól.
Az iskolában minden évben zenei versenyt rendeztek, ahol elsőben még csak figyeltem, később én is indultam. A zsűrielnök Kodály munkatársa, Mathia Károly, a zsűritagok zeneakadémiai növendékek voltak. Az egyikük, Zsoldos Péter hívott félre, és biztatott, hogy jelentkezzem a középiskolai énektanár képzésre, ahol ő is végzett. Megköszöntem a tanácsot, de igen kétkedve fogadtam, hogy erre alkalmas lennék, nem volt önbizalmam, és éreztem, hogy vannak hiányosságaim. De Mathia Károly is lelkesítette édesanyámat, hogy ez kell, hogy legyen az én utam. És édesanyám Kaposvár­ról valahogyan elintézte, hogy Budapest egyik legjobb zenepedagógusához, Sándor Renée-hez, Sándor Frigyes zeneakadémiai tanár húgához járhassak zongoraórára.

Bizonyára nem csak szakmai ismeretségek születtek ezek alatt az évek alatt...

– Nagyon kedves osztálytársam volt Herpy Mária. Második osztályban, mikor úgynevezett kimenő vasár­nap volt, nekem nem volt kit látogatnom, ezért meg­hívott magukhoz. A Herpy családban a legidősebb fiú papnak készült, és az öccse, Miklós elsőéves műegye­temi hallgató volt, és pont úgy kezelt, mint általában az egyetemi hallgatók a középiskolás „libákat”. És engem ez bosszantott, mert Kaposváron megszoktam, hogy a családom miatt is felnéznek rám, számon tartanak. Közben készültem a Zeneakadémiára, és első éven úgy alakult, hogy az albérletemből a tulajdonos betegsége miatt el kellett költöznöm. A Herpy család fogadott be. Itt megismertem a társaságukat, Miklós kollégáit is, és arra jutottam, hogy minden fiú nagyon csinos, sportos, művelt, de egyik sem olyan művelt, mint ez a Herpy Miklós. Időnként elhívott színházba, moziba, nagyon távolságtartó volt, de nagyon sokat tanultam tőle, és úgy láttam, az ő tudása az, ami összemérhető édesapám tudásával. Ez volt az, ami alapján közelebb kerültem hozzá. És aztán egyszer csak szerencsére ő is színt vallott.

Hogy teltek a diákévek zeneakadémistaként?

– Első évben Hegyi Erzsébet volt a szolfézstanárom. Féltem tőle, mint a tűztől, mert sose tudtam a fela­datot. A szakiskolások mellett, akik úgy olvasták a kottát, mint a könyvet, néha csak pislogni tudtam. Nagyon nehéz évek voltak. De ő mindig megkegyel­mezett, átengedett. Ezután kerültem Szőnyi Erzsébet­hez, ahol már könnyebb volt, mert azért időközben én is fejlődtem. Az összhangzattant Mozart műveiből tanultam meg. A romantikus összhangzattant pedig Bárdos tanár úr tanította roppant emlékezetesen. Ötödévesen láttam, hogy az évfolyamtársaim lassan mind valamelyik kórus vonzáskörébe kerülnek, ahol gyakorlóévüket töltik, és ahol pályájuk elindulhat. Így kerestem meg Papp diri bácsit, kértem, engedje meg, hogy Stefánia nővér mellett gyakoroljak. „Piroska, magát az őrangyal küldte” - felelte -, „Stefánia nővér súlyos beteg, jön Kodály születésnapja, jöjjön azon­nal, és heti két órában készítse fel a kórust az ünnepi hangversenyre.” Vállaltam. Ezzel tulajdonképpen a diplomakoncertem el is hangzott, hiszen énekkaros hallgatónak annál nagyobb kihívás, mint hogy Kodály előtt dirigáljon, nem lehet. Így indultam, és természe­tessé vált, hogy ott fogom folytatni a tanári pályámat a Patronában. Ez lett az életemnek a megalapozója és fő irányadója sok-sok mindenben.

Ez miben nyilvánult meg?

– A Patronának az volt az erőssége, hogy az iskolai koncertekre Papp diri bácsi mindig egy erős, nagy, a nemzet által elismert személyt hívott meg. Kodály mellé az említett ünnepi koncertre például Sík Sándort, aki akkor piarista tartományfőnök volt, és áradt belőle a közvetlenség, melegszívűség. De jöttek a zenei élet jelentős szereplői is: Szerványszky Endre, Járdányi Pál, Bárdos Lajos, Szőnyi Erzsébet és sokan mások. Eljött Ottó Ferenc, akit diri bácsi így mutatott be: „Zeneszerző, és most jött ki a börtönből” - a Gérecz Attila írta Pálos Himnusz megzenésítéséért, ellenzéki szervezkedés címén ítélték 1966-ban egy év börtönre. Ott álltam, mint a sóbálvány, hogy most miről beszél­gessek vele? Tőle egy óriási ajándékot kaptam, azon túl, hogy írt nekünk előadási darabokat. Két olyan, Olaszországban vásárolt madrigál- és motettakötettel ajándékozott meg, amire én voltaképpen egész életem­ben építhettem.

És elkezdtek érkezni a sikerek...

– Szintén jeles vendégünk volt Farkas Ferenc, aki első­ként vetette fel, hogy lehetetlen, hogy ez a kórus itt zárt falak között működjék, és ne tudja meg a zenei világ, itt milyen kórusélet folyik. Több lépést tett annak érdeké­ben, hogy ez alól a zárlat alól kiszabaduljunk, de csak a hetvenes évek végére sikerült áttörni a falat, amikor meghívót kaptunk az Éneklő Ifjúság kórusversenyre, ahol mi berobbantunk. Megjelentünk 80-90 fővel, ez önmagában nagy feltűnést keltett. Őrült bajban voltak a zsűritagok, mivel mi osztályidegenek voltunk, és hogy néz ki az, hogy „ezek” így tudnak, míg mások nem annyira? És sorra érkeztek a meghívók, és egyszer már ki kellett mondani, hogy nagyon tudnak énekelni ezek a patronások. Ráadásul egy nagyon kedves, élő, együvé tartozó csapat volt, és ebben is kitűnt a többiek közül.

Mi volt a titok?

– Itt egy kis kitérőt kell tennem: nekem egészen sokáig az volt a meggyőződésem, hogy az én fülem rossz. Más kórusokat hallgatva az volt az érzésem, hogy a kórus intonációja nem egészen tiszta. Azt gondoltam, ez csakis az én fülem hibája lehet. Ma már nevetek ezen, de akkor így hittem. A lányok tanítása során kölcsönö­sen nagyon szép élményeink voltak. Nagyon szívesen és hamar megtanultak szolmizálni. Elmagyaráztam nekik, hogy ez egy mértékegység, amire támaszkodni lehet, és hamar meg is tanulták, a kottába is beírták, és én ezt hagytam. Abban is más voltam, hogy ugyan tiltva volt, hogy együtt énekeljünk a növendékekkel, én ezt megtettem. Az én hangomat követték, az én mér­tékegységemet használták - és hangnemben maradtak, nem csúsztak le. És ez nagyon feltűnő lett.

Melyik sikert emelné ki a sok közül?

– Verseny versenyt követett, és egyszer csak meghívót kaptunk a Bartók Béla Nemzetközi Kórusversenyre Debrecenbe 1980-ban. Ide a világ legtávolabbi sarká­ból is érkeztek kórusok, a műsoron szigorúan csak 20. századi zeneszerzők darabjai szerepelhettek. Minket tudtomon kívül a KÓTA, a Kórusok Országos Tanácsa indított. Engem ez az osztályidegenség egy kicsit mindig elszigetelt a legújabb hírektől, kétségbeesve mentem be a KÓTÁ-ba, mert a kötelező Bartók- és a választott Szőnyi Erzsébet-darab mellett más kortárs zeneszerzőtől nem volt művünk. Ott nyomták a kezembe Petr Eben cseh zeneszerző De Angelis című, kutya nehéz, de tüneményes darabját, ez lett a szabadon választott énekszámunk. A verseny alatt a Svetitsben voltunk elszállásolva, a boldog emlékű Gregória nővér, kalauzolt minket a városban. A fellépések az Aranybika szállóban voltak. Komoly versenytársnak ígérkezett a Kövics Zoltán vezette deb­receni zeneművészeti szakközépiskola kórusa, és csak a helyszínre érkezve tudtam meg, hogy a norvég rádió leánykara és egy kelet-németországi rádió kórusa is indul. Mondanom sem kell, hogy ezek profi kórusok voltak, szakképzési rendszerben tanították a zeneelmé­letet, szolfézst, összhangzattant, napi próbáik voltak. Én a felkészüléshez tanév végeztével májusban Balatonakarattyán szerveztem kórustábort, ahol a délelőtti és délutáni próbák között még balatoni fürdőzésre is jutott idő, az étkezésünkről a minket kísérő Johanna nővér gondoskodott, a mai napig hálás vagyok neki. Ilyen előkészülettel, ebben az erős mezőnyben lettünk második helyezettek. Felejthetetlen volt, amikor befe­jeztük a produkciónkat: valami olyan mennydörgő taps keletkezett, hogy szinte nem is voltam magamnál, alig fogtam fel a dolgokat. Az erkélyről lejött ifjabb Bartók Béla és Farkas Ferenc, szorongatták a kezem. Arra azért emlékszem, hogy Bartók azt mondta nekem: „A mai naptól kezdve tőlem kérhet bármit!” Létre is hozott egy alapítványt, de ezt már sajnos nem a Patrona élvezte...

Hol folytatta ezután a pályáját?

– A Gondviselés elrepített a Patronából, némi politikai bonyodalom után az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumában lettem vezetőtanár. Ez nagynevű intézmény volt, Bartók Béla is ide járt iskolába annak idején. Itt az egyházi hátterem ellenére nyitott szívvel fogadtak, a kinevezésemet végül a tudásom és a diákok értékelése döntötte el. Itt vezetőtanárként kevés órám volt, de azokra sokkal többet kellett készülnöm, hiszen a gyakorló egyetemisták szeretik rajtakapni a tanárukat, hogy valamit nem tud, és ezt nem akartam megkockáztatni.

Innen került aztán a Pázmány Péter Katolikus Egye­temre.

– Igen, még az induláskor, mikor a bölcsészkar a Ménesi úton működött. Itt az egyetemen úgy érez­tem, a helyemen vagyok, szerettek, megbecsültek, és támogatták az elképzeléseimet. Az első évben csak a kórust vezettem. Az egykori trefortos tanítványok nagyon lelkesen jöttek és besegítettek, ez egy kezdeti lökést adott a kóruséletnek, elterjedt, hogy jó dolog ide járni. A második évben megkeresett a bölcsészkar dékánja, Maróth Miklós professzor úr, hogy vállaljak órát a kommunikáció tanszéken. Rám bízta, találjam ki, hogy mit szeretnék tanítani. Gondolkodtam, mit taníthat egy zeneakadémista a bölcsészeknek a zene­történeten kívül. Ebből lett a „Zene és értékrend”, majd később az „Édes anyanyelvünk” szeminárium. Egy kisebb teremben kezdtem, ahol egy idő után az ablakból is lógtak a diákok, híre ment, nagyon láto­gatott lett, más szakokról is jöttek hallgatók.

A Patrona egyik évkönyvében, a kórus éves munká­ját kommentáló megjegyzése olvasható: „A siker a legnagyobb nevelő erő!” Ezt máig fenntartja?

– Igen! Mert a munka visszahat. Ha egy diák ered­ményesen megoldja a házifeladatát egyedül, akkor arra büszke. Ettől boldog. És az én emberi boldog­ságom is abból adódik, hogy arra az állásra, amit a tudásommal elnyertem, büszke vagyok. És ha van ambícióm, akkor terveim is vannak a munkámmal kapcsolatban. Ezért küldtem el az itt olvasható gon­dolataimat is, hogy tudatosítsam az emberekben, a szorgalmas munka az élet minden területén elkerülhetetlen, - utcai nyelven szólva - nem linkelhetik el az életüket. Én is mindig szabadon választhattam, helytállok-e a feladataimban. Megfelelek-e a magam állította mércének. Minket ennek tudatában neveltek, és azt érzem, a ma emberének ez hiányzik.

Katona Zsófia

Megjelent a Bizalom és Bátorság 2021-es téli számában

A választás szabadsága

Hoszták M. Bernáta és Ormos M. Flóra nővérek emlékére

Vajon hány éves korunkban érzünk rá, hogy milyen komoly lehetőséget kapunk a „szabad akarat” isteni ajándékával? Vajon felmérjük-e, hogy ez egy életre szóló program?
Bár a „Jó” - a legmegfelelőbb válasz kiválasztása, és a „Rossz” felismerését hitünk tanításai jól körülhatá­rolják. Megnevezik.
Gondoljunk például az irgalmasság lelki cselekede­teire, a hét főbűnre, a négy égbekiáltó bűnre, és sorol­hatnám. És a legszebb, a nyolc boldogság tisztaságára.
De az emberi példák is elkísérhetnek bennünket.
1951-től tanulója voltam a „Patronának”. Osz­tályfőnököm a boldog emlékű M. Bernáta nővér volt. Prefektám M. Flóra nővér.
Talán második osztályos voltam, amikor felfigyeltem rá, hogy Bernáta nővér minden szünetben bemegy az osztályunkba, és minden széket, asztalt megigazít, helyretesz, ellenőrzi a rendet! Elszégyelltem magam. Hogy énutánam az idős osztályfőnököm „szolgáló módon” tesz-vesz!
Elgondolkodtam. Eszembe jutottak szüleim intelmei is: „Miért nem veszed észre, hogy segítened kell? Miért nem veszed észre, hogy gondosabb légy? Mindenben!”
Mikor tanár lettem, minden szünetben követtem M. Bernáta nővért. Rájöttem, hogy a szó nélküli szol­gálat, cselekedet a leghatékonyabb eszköz a szűkebb közösségünkben.
No, és az anyaság cselekedetei?
Az ókori filozófus, Arisztotelész (Kr. e. körülbelül 600 évvel) is foglalkozott tetteink milyenségével, minő­ségével. Tetteink lehetnek erkölcsösek vagy erkölcste­lenek. Az akaratunk tehát szabad, írja.
Nehéz választani? Bizony, akaratunkat kell edzenünk!

Küldi: Légár Piroska