A különbözőségben is megélt egység útján

Szerző
Megjelent
Bizalom és Bátorság 2020. tavaszi és őszi szám
Témakör

Ulrik M. Monika nővér élete során volt osztályfőnök, prefekta, matematika-fizika-hittan szakos tanár, jelölt-és posztulánsmester, házfőnök, rendfőnök, spirituális igazgató. Elindította a cserkészmozgalmat a Karolinában. Egybefogta a Szerzetesi Iroda munkáját. Új küldetése szerint, amint azt a járványhelyzet engedi, ő lesz az egyik novíciamesternő Rómában.

Honnan indult az élete?

A családom hatodik, legkisebb gyermekeként születtem Szekszárdon. Három nővérem van (köztük egy ikerpár). Ők tizennégy, illetve tizenöt évvel idősebbek nálam. A bátyám és köztem tíz év korkülönbség van. A megérkezésem előtt hat évvel született még egy fiútestvérem, de ő sajnos hatnapos korában meghalt. Ahogyan jobban megismertem az életem indulásának körülményeit, megérintett, hogy a hivatásom már akkor elkezdődött, amikor a szüleim igent mondtak rám.  Ők a negyvenes éveikben jártak, amikor születtem, és a csecsemőként meghalt bátyám miatt is többen javasolták az anyukámnak, hogy ne kockáztasson, inkább vetessen el. Nagyon hálás vagyok azért, hogy vállaltak. Életem első igenje, a szüleim igenje volt.

A szerzetesi hivatás hogyan érlelődött Önben?

A gyerekkoromig vezet vissza az út. Emlékszem, hetedikes koromban egy hittanórán, a káplánunk felmutatta a Szentírást, és azt mondta, hogy ez a tanév anyaga. De hozzátette, hogy ezt nem elég ismerni, élni is kell. Kiskamasz fejjel eldöntöttem, hogy amit az evangéliumokban hallok, azt átültetem a gyakorlatba. Az első ige ez volt: „Ha kényszerítenek ezer lépésre, menj el kétannyira.”  Ezt úgy értelmeztem, hogy ha bárki kér tőlem valamit, akkor kétszer annyit fogok tenni. Ezt kezdetben egyfajta játékos kihívásnak fogtam fel, nagyon élveztem. Miközben egyre fogékonyabb lettem arra, hogy értsem, értelmezzem Jézus szavait. Egy nap ez hangzott el: „Tedd le a hálódat, és kövess!” Megtorpantam, mert nem értettem, milyen hálót tegyek le, és mit jelent az, hogy kövess. Itt abbamaradt a játék. Másnap is azt olvasták fel: „Kövess!” Elmentem egy gyászmisére, (gondolva, hogy ott talán valami mást hallok) de a következő hangzott el: „Hiszen egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának; amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Akár élünk tehát, akár halunk, az Úré vagyunk.” Annyit megértettem, hogy ez ugyanazt jelenti, mint a korábbiak. Azt gondoltam, ha fiú lennék, akkor biztosan a papságra hívna az Isten. De lányként nem értettem. Imádkozni kezdtem azért, hogy idővel nőket is pappá szenteljenek. Megtanultam a mise szövegét, hogy majd tudjak misézni. Amikor a Patronába jelentkeztem, és beléptem az épületbe, akkor megállt a pillanat. Éreztem, ez az, amit keresek. 

Innen már egyenes út vezetett a rendbe?

Két lehetőséget láttam: az iskolanővéri hivatást, illetve a kórházi szolgálatot. Gimnazistaként egy nyári gyakorlatot töltöttem a szekszárdi kórház belgyógyászatán segédápolóként, amit nagyon szerettem. Végül mégis azt éreztem, nem ez az életfeladatom. Negyedikes gimnazistaként kértem a felvételemet a rendbe. Az ELTE matematika-fizika szakjának első évét már jelöltként végeztem. Ugyanakkor féltem a tanári pályától. Az első gyakorlótanításom előtt nagyon kértem az Istent, hogy adjon nekem olyan életkedvet, erőt, ami ehhez a hivatáshoz, egy pedagógus személyiségéhez kell. Úgy éreztem, ennek híján vagyok. A gyakorlótanítás végül nagyon jól sikerült. És este, amikor a nővérekkel együtt imádkoztunk, az állt a zsoltárban: „Életet kért tőled, s te megadtad neki.” Akkor döbbentem rá, hogy az Isten megerősített a tanári hivatásomban. Életet, elevenséget adott, és mindezt megpecsételte szavával.

A szülei miképp viszonyultak ahhoz, hogy a szerzetességet választotta?

Apukám azt mondta, ő mindig tudta, érezte, hogy ez az én utam. Anyukám viszont sok ellenérvet hozott fel. Úgy érezte, túl fiatal vagyok egy ekkora döntéshez. Végül ő is megnyugodott benne.

Miért a Monika nevet vette fel?

Szent Mónika alakja, aki a háttérből és imával alakítja mások életét, mindig vonzott. Egy atya pedig rákérdezett, hogy ugye rövid o-val írom a nevemet, mivel a név a görög monosz szóból származik, vagyis a jelentése: egységes, eggyé váló, osztatlan. Éppen akkor készítettem a nővéreknek a kártyákat az első fogadalmamra. E kérdés után mindenhonnan lehúztam az ékezetet. S még inkább megszerettem a nevemet. De Szent Mónika alakja is fontos maradt.

A szocializmus utolsó éveiben lépett be a rendbe fiatal lányként. Milyen emlékei, tapasztalatai vannak a korról?  

A rendszerváltást megelőző év volt az első év, amelyben tanítani kezdtem. Ez idő tájt szervezte a rend a szokásos, jubilánsoknak szóló programját Rómában, ahhoz kértek segítséget olyan országból, akik anyagilag nem tudtak hozzájárulni a közös költségekhez. Így küldtek engem, de ahhoz, hogy vízumot kapjak, még meg kellett jelennem az Állami Egyházügyi Hivatalban. Jolánta nővér tartományfőnöknőként készített fel arra, hogy hogyan kell kedvesen nem mondani semmi konkrétumot. Megkaptam a vízumot, és már Rómában egy számomra ismeretlen ember felhívott azzal, hogy megmutatja nekem a várost. Tudtam, hogy utánam nyúltak. Határozottan kitértem a találkozás elől. Még Rómában ért a hír, hogy megszűnt az ÁÉH. Az átmeneti időkről a másik élményem az, amikor az első osztályomnak át kellett húznia a történelemkönyv bizonyos mondatait, és föléjük kellett írni azt, amit a tanárnő diktált.  Ma is a fülembe cseng az egyik diákunk kérdése: „De akkor most honnan tudjuk, hogy mi igaz és mi nem?” Egy kamaszgyerek szájából egészen megrendítő volt ezt hallani. A közösségünk számára sem volt zökkenőmentes az átmenet. Nehezen indult a dialógus, hiszen az idősebbek a régi beidegződések miatt sokáig gondolták úgy, hogy jobb nem beszélni nyíltan. Csodálatos, ahogyan ez, azóta megváltozott.  Rögös volt az út, de együtt végigmentünk rajta. És azóta is tanuljuk, hogy hogyan folytassunk párbeszédet életünk személyes, közösségi és küldetésünket érintő kérdéseiről.

Az életútját nézve, nagyon sokszor kellett váltania. Ez nem volt nehéz?

Minden esetben intenzív belső munkát kívánt. Mindig fontosnak éreztem, hogy azoknak, akiket „hátra hagyok”– tanítványok, nővértársak, munkatársak, – számukra a változás is a növekedésüket szolgálja. Mindig igyekeztem az utódomnak úgy átadni az adott feladatot, hogy az áttekinthető legyen a számára és ne szoruljon rá az én tudásomra. Szabadon, biztonsággal az ő természetének megfelelően folytathassa a megbízatást. Ezekben a helyzetekben sokat segített, hogy az új szolgálataimra való felkérésekben hívást és bizalmat éreztem. És azt is megélhettem, hogy minden új feladathoz „közöm van”, az életemben megvannak az előzményei.

Most ismét új feladat vár Önre, amit egy afrikai utazás is megelőzött…

Mara Frundt észak-amerikai nővérrel novíciamesternők leszünk, ha a járványhelyzet is engedi, januártól. A rendünkben lassan négy éve a novíciák képzése Rómában folyik. Mivel az utóbbi években egyre több afrikai fiatal kérte a felvételét, ezért a generális főnöknő megbízott azzal, hogy utazzak el Kenyába, ahol az afrikai posztulánsaink (leendő novíciáink) élnek. Ismerjem meg őket és az életkörülményeiket. (Mara nővér egyébként évtizedeket szolgált Afrikában.) Kenyán kívül Nigériában is jártam. Itt szintén élnek nővéreink.

Milyen az ottani iskolarendszer?

Kenyában és Nigériában a nővéreink többsége olyan iskolákban tanít, amelyet az egyházmegye tart fenn. Ezekben általában valamelyik nővérünk az igazgató. Létezik az úgynevezett outreach program, amelynek keretében a diákok igénybe vehetnek egy nagyon szerény kollégiumi ellátást. Ezzel a lehetőséggel azok a gyerekek élnek, akiknek odahaza nagyon nehéz a helyzetük. Javarészt középiskolákat láttam. Megtapasztaltam, hogy a szülők nagy áldozatot hoznak azért, hogy a gyerekeik tanulhassanak és szakmát szerezzenek, esetleg egyetemi képzésben részt vehessenek. A képzés nyelve az angol. Jártam általános iskolában is, az első osztálytól kezdve a gyerekeket angolra és angolul tanítják, hogy képesek legyenek az iskolai tanulmányokat elvégezni. Jártam a rendünk által fenntartott iskolában is, ahol megérintett az otthonosság érzése. 

Milyenek a diákok?

Ha van is köztük olyan, aki jobb módú családból származik, arra az iskolák vezetése nagyon ügyel, (az állami iskolák is) hogy ez ne okozzon feszültséget. Ezért mindenki egyenruhában jár. A lányok haja is teljesen rövidre van vágva. A hajuk kezelése sok időt és pénzt igényelne. Illetve a vízzel is takarékoskodni kell. A vizet amúgy az iváshoz szűrni, forralni kell. A gyerekek nagy izgalommal fogadtak. Mindenképpen meg akartak érinteni. A nővérek csodálkoztak ezen, hiszen a tévéműsorokban sokszor látnak fehér embert. De úgy látszik, élőben ez mégis sokkal érdekesebb volt.

Mit lehet tudni a posztulánoskról, akik a római noviciátusba készülnek?

Jelenleg tízen vannak: négy kenyai, négy nigériai és két ghánai származású. Kenyában, Kisumuban élnek. A legfiatalabb huszonöt, a legidősebb harminchárom éves. Már harmadik éve vesznek részt a szorosabb értelemben vett képzésben. Három fogadalmas nővérrel alkotnak közösséget. Szakmával rendelkeznek. A posztulátusi képzés keretében három hónapos gyakorlaton vettek részt iskolanővéri közösségeinkben, iskoláinkban. Például, akinek botanikus végzettsége van, ő biológiát tanított, akinek könyvelői, ő könyvelési alapismereteket. De van köztük tanító is.

A mostani hivatások leginkább Afrikában születnek. Mi lehet ennek az oka?

Az egyik talán az, hogy a rendünk csak a múlt század hetvenes éveitől szolgál Afrikában.  S maga a katolikus egyház sincs régóta jelen a kontinensen. Egyházunk itt fiatal, s ezért nagyon eleven. Ugyanakkor az is igaz, hogy Afrikában sokkal több a gyermek, így több a hivatás is. Az afrikai emberek nagyon szeretik az életet, a teremtett világot és Istent. Illetve, ha valaki az egyházban akar szolgálni, azt leginkább papként vagy szerzetesként teheti meg. A világiak bevonása nem olyan általános, mint Európában.

E rövid idő alatt milyennek ismerte meg azokat az afrikai embereket, akikkel találkozott?

Nagyon jó emberek. Fontos volt számukra, hogy jól érezzem magam, hogy biztonságban érezzem magam. Fontos volt nekik az is, hogy osztoztam abban, amijük volt. Mélyen megérintett, hogy mindenért hálásak: az ételért, a találkozásokért, az életért. Hihetetlen közvetlenséggel fordultak Istenhez, bizalommal és szívük mélyéből köszönetet mondva. Gyakran kifejezve, hogy egyedül Tőle függ az életük. Azzal a természetességgel és bizonyossággal szólították meg Őt, hogy átélhettem: személyesen ott van. Feltűnt, hogy nem általánosítanak. Például nem beszélnek keresztényüldözésről. Azt mondják: Igen, van olyan, akit a hite vagy kiállása miatt megölnek. Van ilyen. Remekül ráéreznek arra, hogy mikor és minek érkezett el az ideje, hogy beszéljenek róla. Nagyon hálás vagyok, hogy találkozhattam velük, hogy életük része lehettem ezekben a hetekben.  

Koncz Veronika