Rengeteget jelent és jelentett az a sok szeretet, amit az elmúlt napokban kaptam és kapok ma is. Nehéz volt otthagyni Limát és a szolgálatot, ugyanakkor nagyon jó újra itthon lenni.
Peruban március elején jelentették az első megbetegedéseket. A hónap közepén bezártak az iskolák, helyesebben ki sem nyitottak, hiszen nálunk éppen most fejeződött be a „nyári szünet”. Kijárási tilalom lépett érvénybe, ami a napok múlásával egyre szigorúbb lett. Gyakorlatilag két hétig a házból sem léptünk ki.
Amikor a limai magyar konzulátusról érdeklődtek, hogy szeretnék-e hazamenni, én a maradás mellett döntöttem. De néhány nap múlva a rendi vezetéssel tanácskozva arra jutottunk, mégis jobb lenne, ha hátrahagynám Dél-Amerikát. Peru addigra lezárta a határait és a légterét. Több mint egy hetet készenlétben várakoztam, mire a nagykövetség kiharcolta, hogy mentesítő járatokkal hazajuttassa az ott tartózkodó magyarokat. Múlt pénteken kora reggel jött értem a konzul. Az autóból nagyon sok rendőrt, katonát láttunk, már mindenki védőfelszerelést viselt. Útközben felvettünk egy anyukát a két kicsi gyermekével. Az osztrák követségre érkeztünk, ahol már öt másik magyar tartózkodott. Kaptunk élelmet és üdítőt, ami nagyon jólesett, mert igen meleg volt. Hosszú sorban állás után papírokat töltöttünk ki, aztán buszokra szálltunk. Sokan voltunk, mindenféle nációból.
Mindenhol sokat kellett várnunk, de végül nem tűnt olyan hosszúnak, mert beszélgettünk. A katonai reptérre vittek bennünket, ahol szintén több mint egy óra várakozás után mehettek csak be a buszok, pont akkor közvetítették a Szentatya imáját, azt épp végig tudtuk nézni.
A gépre egyesével szállhattunk fel. Lázat mértek, fertőtlenítették a kezünket, új maszkot kaptunk. Az indulás időpontja folyamatosan tolódott. Eredetileg azzal számoltunk, hogy nem kapunk semmilyen élelmet, italt, de az osztrákok nagyon kitettek magukért, mindenféle finomságot készítettek nekünk. Félúton a maszkot is le kellett mindenkinek cserélnie. Két TEK-es is utazott a fedélzeten, ők is nagyon figyelmesek voltak az utaskísérőkkel együtt. Az osztrákok sokféle nemzetiségű embert befogadtak a járatukra. Bécsig tizennégy órát repültünk. A reptér teljesen üres volt, ellenőrizték a lázunkat, útlevelünket, sokszor bemondták, hogy tartsuk be a két méter távolságot.
Minket a Külügyminisztérium emberei vártak két kisbusszal. Elosztottak minket, és jó ütemben haladtunk a határig. Már Magyarországon együtt csodálkoztunk rá a többiekkel, hogy itt milyen szép zöld minden, és hogy még mennyien vannak kint az utcákon. Akkor még nem nagyon láttam maszkot viselő embereket sem.
Hazaérve a budapesti rendházba, a sofőr még a csomagomat is segített behozni egészen a portáig, ahol Judit és Janka nővér vártak. Még áldást is kaptam. Mindent nagy szeretettel készítettek elő a nővértársak.
Azóta a Limai Nagykövetségről is érdeklődtek, hogy minden rendben van-e. Közben nagy erőkkel szervezik a többi magyar hazajuttatását. Peruban szükségállapot van, ugyanis már halt meg turista, illetve többeknek lett pozitív a tesztje. Lehel atya (ferences) és Lajos atya is maradnak, ők épp csomagokat osztanak a rászorulóknak, és nagyon várnak vissza...A Peruban lévő nővérekkel is kapcsolatban vagyok, egyelőre jól vannak. Sajnos a nővéreken kívül kint senkitől sem tudtam elköszönni. A Facebookon írtak, onnan tudták meg, hogy hazajövök. Rengeteg szeretetet kaptam tőlük is. A nagykövetségnek szintén nagyon hálás vagyok. Rendkívül sokat tettek azért, hogy minél többen épségben hazajuthassunk.
Jelenleg karanténban vagyok, mindennel ellátnak a nővértársak. Tüneteim nincsenek. Hálás vagyok, hogy itthon lehetek! És lelkiismeret-furdalásom van, hogy milyen jó dolgom van…