Elismerték a Svetitset, a Patronát, a győri és a pannonhalmi bencés gimnáziumot, a budapesti és a kecskeméti piarista gimnáziumot valamint az esztergomi és a szentendrei gimnáziumot mint olyan iskolákat, amelyek a kommunizmus idején keresztény értékmentő szolgálatot végeztek.
Ettől a naptól kezdve „a nyolc katolikus gimnázium nevét az Aranykönyv őrzi ” – hangzott el, amikor Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök és Dragonits Márta, az Ars Sacra Alapítvány elnöke kezéből átvették jelenlegi iskolaigazgatók a díszoklevelet. (Svetits: Bártfay M. Katalin SSND, Patrona: Rubovszky Rita, Pannonhalma: Juhász Laczik Albin OSB, Győr: Tóth István Konstantin OSB, Budapest: Horváth Bálint, Kecskemét: Mikulás Domonkos, Esztergom: Szánthó Gellért, Szentendre: Bécser Péter Róbert OFM.)
Jelen voltak néhányan a szerzetesrendek képviselői is: Jelenits István piarista, P. Zarándy Kleofás ferences. Tőlünk egykori iskolaigazgatóink: Caritas, Eszter, Irén és Erzsébet nővér, a tartományfőnöknő: Lobmayer M. Judit, valamint a „nagy nemzedékből” Adéla, Emerica, Szaniszla, Krisztina és Paulina nővér. A laudációt Dr. Korzenszky Richárd OSB emeritus tihanyi perjel fogalmazta meg, aki diákként, később szerzetestanárként és igazgatóként Pannonhalmán maga is részese volt annak az időszaknak, amelyről megemlékezett.
A méltatás teljes terjedelemben alább olvasható:
Magyar örökség a nyolc katolikus gimnázium
A nyolc katolikus gimnázium dicséretét mondom: két piarista, két ferences, két bencés iskola, valamint az iskolanővérek két gimnáziumának dicséretét. Néhány tény: 1948: valamennyi egyházi fenntartású iskolát államosítják. 1950: megegyezés a magyar állam és a Magyar Katolikus Egyház (éppen szabadlábon lévő képviselői) között: valamennyi szerzetesrendet feloszlatják, négyet – megzsugorítva – meghagynak, és nyolc gimnázium (és hat diákotthon) vezetését lehetővé teszik.
A háttértárgyalások elemzése a történészek feladata. Az iskolák megindítása nem volt egyszerű. A ferencesek két rendtartománya közül a mariánusoknak volt iskolájuk, a kapisztránusoknak nem. Az esztergomi iskolát – ami a mariána provincia iskolája volt – a kapisztránusok működtethették. Szentendrén egy volt csendőrlaktanyából alakíthattak ki iskolaépületet és indíthattak iskolát a semmiből. Az iskolanővérek a Knézich utcai épületben – ami az Isteni Szeretet Leányai iskolája volt – indíthatták meg a Patrona Hungariae Leánygimnázimot és Diákotthont. A piarista rend Duna-parti iskolaépületébe az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi karát költöztették 1953-ban, – a piaristák a Mikszáth téren a feloszlatott Sacré Coeur nővérek épületében rendezhették be az iskolát és rendházat. Ellenszélben működtek az iskolák. Anyagi hátterük minimális volt.
A nyugati testvérrendek, illetve segélyszervezetek támogatása nélkül lehetetlen volt a fenntartásuk. Úgynevezett „államsegélyt” kaptak a rendek a tanárok után, aminek az összege egy átlagos fizetés töredéke volt csupán. Az épületek fenntartására kiutalt pénz pedig nagyjából az éves krétaszükséglet fedezésére volt elegendő. Mégis minden ellenszél, megszorítás, megfigyelés ellenére ezek az iskolák az akkori Magyarország legszabadabb iskolái voltak. Szigorú fegyelemmel, elkötelezett tanárokkal, akik számára fontosabb volt a nevelés, mint a tanítás. Akik korszerű tudást közvetítettek, s közben közösséget formáltak. A szerzetestanárok a maguk közösségének karizmájával voltak jelen az iskolában, és közvetítettek kultúrát, tudományt, hitet, emberséget, magyarságot és kereszténységet. Voltak ellenségei ezeknek az iskoláknak, de sokkal többen voltak, akik segíteni próbáltak. Egy érdekes egyházi iskolás öregdiák háló adott sokaknak biztonságot a továbbtanulásban, az elhelyezkedésben is. De mindennél fontosabb volt az a mélységes összetartozás érzése, amely a legnehezebb élethelyzetekben is segítette a megmaradást. A megegyezés értelmében ezek az iskolák is az állami tanterv szerint működtek, a marxista szellemiségű állami tankönyveket használták, de éltek azzal a lehetőséggel, hogy a keresztény szemléletet is közvetítsék, nem ritkán kritikus éllel. Minden ideológiai diktatúra ellenére ezek az iskolák, köszönhetően a tanárok műveltségének és bátorságának, a kritikus gondolkodás, a „másként gondolkodás” szigetei voltak.
Mit adtak ezek az iskolák? Pietas et litterae: keresztény szellemiséget és a tudományok szeretetét. Ora et labora: Imádság és munka – a pontos, elkötelezett munka, a tevékenység és a szemlélődés, az akció és kontempláció együvé tartozásának tudatát. Pax et bonum: a jóra törekvést, a békesség szolgálatát; Ut vitam habeant: a valóság, az élet szolgálatát. A diktatúra évtizedeiben sokak számára menedék volt az egyházi iskola. Sokaknak irigyelt hely, ahol – úgy gondolták – majd embert faragnak a faragatlan, nehezen nevelhető gyerekből. Sokan úgy gondolták: ott majd hívővé válik a gyermek. Furcsa elképzelésekkel is találkozhattunk: ott mindenkiből pap lesz… Formálódtak, hála Istennek, papi hivatások is. Vagy olyan jó iskolák, hogy még prominens pártfunkcionáriusok is oda járatják a gyerekeiket. Nem igaz. Legendák képződtek az iskolák körül. Az elvárások és a valóság, az óhajok és a lehetőségek nem voltak mindig egybehangzók. A nem egyházi iskolák tanárai nem ritkán sóvárogva nézték – általában tisztes távolból – ezeket az iskolákat. Az állami hatóságok „vigyázó szemüket” rajta tartották a diákokon, tanárokon. Bőséges feljegyzéseket találhatnak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában a mindennapok után érdeklődő kutatók.
Az egyházi iskolák diákjainak továbbtanulása nem volt könnyű. Bár a tanulmányi versenyeken mindig lehetett találkozni kiemelkedő teljesítményű egyházi iskolásokkal, az egyetemi és főiskolai felvételi statisztikák világosan mutatják, hogy lényegesen kevesebben jutottak be egyetemre, főiskolára közvetlenül érettségi után a sikeres felvételi vizsgát tett egyházi iskolás diákok, mint az állami iskolákból jelentkezők. A szerzetestanárok nagy többsége sosem számolta az időt és az energiát: teljes odaadással szolgálták a diákokat. S egy olyan korszakban, amikor az egyházak – kalitkába szorítva – nem foglalkozhattak az ifjúsággal, az egyházi iskolák színjátszó körei, énekkarai, sportkörei, versenyei, a nyáridőben szervezett gyalogtúrái, vízitúrái, kirándulásai igazi élményt jelentettek diáknak, tanárnak egyaránt. A kötelező tanítási órák mellett a számtalan szakkör, külön foglalkozás olyan távlatokat nyitott meg az érdeklődőknek, amelyek az országban nagyon keveseknek adatott meg.
Hadd legyek szubjektív: magam is pannonhalmi diák voltam, hatvan évvel ezelőtt érettségiztünk. Akkor, diákként nem voltunk tudatában, hogy amikor megkezdtük az első osztályt, az újraindulás óta csak öt év telt el. Nem tudtunk azokról a terhekről, amelyeket tanárainknak, rendi vezetőinknek hordozni kellett. Tíz évig – a rendszerváltozás hajnaláig – igazgatója lehettem annak az iskolának, amelynek korábban diákja voltam. Megtapasztaltam, hogy mit jelent szemben úszni az árral. Meggyőződésem, hogy megérte. Akkor – diákként, majd tanárként, később igazgatóként – nem sejtettem, hogy történelmi idők tanúja vagyok. Legyenek áldottak a hősök, mert hősök voltak , akik 1950-ben vállalták, hogy korlátok között, de mégis elkötelezetten és belső szabadsággal szolgálják a katolikus szellemű nevelés és oktatás ügyét. Az ő vállukra állva nőhettek magasabbra az utódok. Legyenek áldottak a szülők, akik – sokszor hátrányokat is szenvedve, komoly áldozatokat vállalva – bátrak voltak, és gyermeküket egyházi iskolába íratták. Köszönet mindenkinek, akik nyíltan (nem kevesen titokban) segítették, hogy működni tudjanak ezek az iskolák. S végül köszönet a mostani elismerésért. Köszönet, hogy iskoláinkat a Magyar Örökség díjra méltatták.
* * *
Felemelő volt számunkra ez a megerősítő elismerés és a testvériskoláinkkal való találkozás. Annak idején összekovácsolt bennünket a közös sors, rengeteg szálon kapcsolódunk egymáshoz, megszámlálhatatlan közös élmény köt össze bennünket. Ezek nem múltak el nyomtalanul, az együttműködést sokféle módon folytatjuk mind a mai napig rendi és iskolai szinten egyaránt. Mi, iskolanővérek annak is örülhettünk, hogy küldetésünket másodszor is elismerték, és beírták az Aranykönybe, hiszen 2015. március 21-én szovátai kórusunk, a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar Vera nővér és Czakó Gabriella társult tagunk vezetésével szintén bekerült a „Magyarság Láthatatlan Szellemi Múzeumába”.
A díjazottak teljes névsora és laudálóik:
A Vujicsics együttes több évtizedes délszláv népzenei hagyományőrzése
Laudátor: Sebő Ferenc Kossuth-díjas énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző, népzenekutató, a Nemzet Művésze
Kaiser Ottó Kárpát-medencei fotó- és könyvművészete
Laudátor: Korniss Péter Kossuth- és Magyar Örökség díjas fotográfus, a Nemzet Művésze
A Marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum
Laudátor: Dr. Holló László morálteológus, egyetemi tanár, az erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány igazgatója (Kolozsvár)
Hámos Lászlónak az Egyesült Államokban végzett négy évtizedes elkötelezett jogvédő tevékenysége a Kárpát-medencei közösségek védelmében
Laudátor: Lauer Edith, az Amerikai Magyar Koalíció tiszteletbeli elnöke (Cleveland, Ohio, USA)
A Szabadtéri Néprajzi Múzeum értékmentő és átörökítő tevékenysége a magyar népi kultúra épített, tárgyi és szellemi örökségének fennmaradásáért és továbbéltetéséért
Laudátor: Vincze László papírmerítő mester
A nyolc katolikus gimnázium keresztény értékmentő szolgálata
Laudátor: Dr. Korzenszky Richárd bencés szerzetes, a Tihanyi Bencés Apátság emeritus perjele
Szvorák Katalin énekművészete