Sokunk nagy álma vált valóra azzal, hogy idén júliusban a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermek- és Ifjúsági Kar eljutott Olaszországba. Hatalmas és feledhetetlen élményben volt részünk, visszagondolva emlékek és érzelmek sokasága zúdul rám.
Temérdek sokat készültünk erre az útra, úgyszólván az indulás előtti két hét csaknem minden egyes napját együtt töltöttük, amelynek, így visszatekintve, megvolt az eredménye.
Ahogy teltek a napok, az izgalom egyre növekedett, s a várakozás egyre türelmetlenebbül telt. Gyakran mélyültem gondolataimba hasonló kérdéseken töprengve: „Milyen lehet Loreto? Hát Assisi és Róma? Biztonságban leszünk? A Balaton idén is olyan jól fog telni?” Szerencsére nem volt sok időm gondolkodni, kételkedni; hisz ez csak úgy tovaszállt.
Aztán a várva várt nap végre elérkezett. Egy zsibongással teli buszos út és két óra várakozással teli unalom után végre felszállhattunk a repülőgépre. Mikor ez végre-valahára elindult, épp egy mellettem ülő kisebb társamat nyugtattam, hisz sokan közülünk most repültek először.
A repülő súlytalan siklása gyorsan álomba szenderített, s a szememen már csak akkor oldódott fel az álom, mikor a Földközi- tenger fölött repültünk. Ha lenézel: kék. Ha felnézel: kék. Olyan volt, mintha egy üres, kék univerzumba csöppentünk volna bele. A felhőtlen, tiszta égen keresztül jól látszottak a mélyben motoszkáló hajók, s később a hegyvonulatok, mezők.
Amint Róma fölött landoltunk, s egy pillanatra megpillantottam a Colosseumot, csak akkor realizáltam valóban, mi is történik velem. A Loretóba vezető hosszú buszos úton az idő csak úgy poroszkált. Sokan elfáradtunk már egy kicsit, az életkedv pedig kiszállni látszott belőlünk az idő múlásával.
Ám a négyórás, füllesztő buszos utazás után megpillantottuk az este sötétjében kivilágított Loretót, s közepén a bazilikát. Ez újra lelket öntött belénk. Újult erővel mentünk a hangversenyre. Belépvén a bazilikába, a látvány, ami szemünk elé tárult, még lélegzetünknek is megálljt parancsolt néhány szempillantásig. Az épületet énekszó zengte körbe. Közeledve az oltárhoz, csodálva a templom szépségét megpillantottuk Mária házát, ami az ittlétünk egyik fő eleme volt. Ebben a bazilikában töltöttük napjaink egy részét. Hisz egyénileg s közösen is próbáltunk a többi kórussal, akik egytől egyig lélegzetelállítóak voltak.
Az első kórus egy taiwani gyerekkórus volt, akik tánccal fűszerezték az előadásukat. A soron következő kórus egy orosz leánykar volt, amit egy ukrán fiúkar követett, akik egy-egy igen különleges művet adtak elő. Majd a lengyel vegyes kar következett, akiknél lelkesebb embereket ritkán látok, s akik gyönyörűen énekeltek. Az utolsó bemutatkozó kórus egy moszkvai vegyes kar volt. Mikor először hallottam őket énekelni, angyalok közt éreztem magam.
Ahogy teltek a napok, megismerkedtünk Loreto gyönyörű utcáival és tereivel. Olyan volt ez a város, mintha pár száz évet visszarepültünk volna a történelemben. S ahogy ismeretséget kötöttünk ezzel a gyönyörű ékszerdoboz-városkával, lassanként megbarátkoztunk a többi kórussal is. A közös próbákon és beszélgetéseink alkalmával ismeretségeket kötöttünk a különböző kultúrából jövő, mégis egy célért munkálkodó emberekkel, fiatalokkal. Ottlétünk célja a közös zenélés volt, közösen énekelni Máriának és imádkozni hozzá, köszönteni abban a házban, amely a bazilikában található, s amelyet a legenda szerint angyalok hoztak el Izraelből, melyben minden bizonnyal ő is töltötte mindennapjait.
Az az érzés, amikor érinthettük a falakat, érezni tudtuk az idők meséit ebben a házban s az egész városban, miközben mi is meséltük nekik énekeinkkel a mieinket, elmondhatatlan és leírhatatlan és feledhetetlen volt. Ott-tartózkodásunk során meglátogattunk egy női szerzetesrendet, sőt még az Adriai-tengerben is megmártóztunk.
A fesztivált az utolsó esti hangverseny valamint a vasárnap délelőtti közös szentmise koronázta meg.
A szombat esti hangverseny elképesztő élmény volt számomra, s úgy gondolom, ezzel sokan így vagyunk. Mindenik kórus gyönyörűen énekelt. Mi nagy izgalommal, a sok élménnyel és gondolattal a fejünkben, a művekre figyelve énekeltünk. Aztán az utolsó mű végénél azt éreztem, hirtelen kiszakadtam a föld vonzerejéből, és lebegtem súlytalanul a zene hullámai közt, feledve mindent, s csak a kórustársaim tudják, ebben a pillanatban mi volt számomra ez a minden. A zene, amit mi teremtettünk meg – nem mellesleg Vera nővér, Gabi néni és Anna sok energiáját, munkáját igénybe véve, amiért mindig is hálás vagyok – , kigyógyított belőlem ennek a pár másodpercnek erejéig bút-bajt, s csak a muzsikát éreztem, ami zsigerig átjár, s annak a lánynak a szorító kezét, aki a hátam mögött állt. Az ilyen pillanatokért szeretek nagyon-nagyon idetartozni.
És végül, a vasárnap délelőtti szentmise, ami valóban feltette a pontot az i-re. Mivel a próbákon a saját szólamomra figyeltem többnyire, így ezen a reggelen, amikor meghallottam a kórust összhangban szólni, amint megszólalt velünk együtt a férfikar… Ritka egy érzés az, amikor az emberen végigfut a hideg amiatt, mert valami lenyűgözi. Ez egy ilyen pillanat volt mindannyiunk számára.
S ezzel véget is ért loretói tartózkodásunk. Elszaladt az idő a lélegzetelállító épületek és a nagyszerű emberek közt, de gyönyörű és egész életre szóló emlékeket hagyott bennünk.
Utunk újra Róma felé vezetett, de ez alkalommal kitérőt tettünk Assisibe, ahol ellátogattunk a Szent Klára- és Szent Ferenc-bazilikákba.
Végül megérkeztünk Rómába, jobban mondva Ostiába, ahol várt minket a világ legvendégszeretőbb és önzetlenebb atyja, Péter atya. Ő adott nekünk szállást, ételt és kalauzolt minket Rómában.
Egy nap alatt csaknem az egész várost megnéztük futólag, néha szó szerint is. Meglátogattunk jó néhány templomot, bazilikát. Megnéztük a főbb turistalátványosságokat is: a Colosseumot, a Diadalívet, a Szent Péter-bazilikát, a római Forumot, Traianus oszlopát, a Pantheont, és még jó pár látványosságot. De annak ellenére, hogy látogatásunk gyors volt az Örök Városban, a lélegzetünk is elállt néha, hol a gyönyörűségtől, hol a csodálattól. Lenyűgöző volt a látvány, ami minden pillanatban körülvett bennünket. Majd délután ellátogattunk az Boldogasszony Iskolanővérek római székhelyére a novíciákhoz, s énekeltünk nekik. Legnagyobb meglepetésünkre ők is készültek nekünk egy kis ajándékkal, ami volt fizikai, s szellemi is. Mivel a novíciák a világ különböző tájairól jöttek, különböző kultúrákból is származnak. Olyan jó volt látni, ahogy azok a nagyon különböző helyekről jött emberek milyen jó összhangban élnek együtt.
Másnap a búcsúzás napja volt, hisz búcsúztunk Rómától, az atyától, és búcsúztunk egy számunkra nagyon kedves embertől is.
Egy sikeres repülés és buszos utazás után már aznap este a Balaton partján voltunk, mégpedig Balatonfűzfőn. Kissé kimerülten bújtunk ágyba, hiszen már hosszú utat megtettünk idáig, s elég szokatlan, különös dolgokban volt részünk.
Újult erővel és felfrissült zeneművekkel indultunk másnap. A hazai levegő egy kissé gatyába rázott minket, így a változatos programok mellett – volt itt bobozás, fürdés a Balatonban, csúszdázás a balatonfüredi Annagora Aquaparkban, valamint meglátogattuk a veszprémi állatkertet is – a közös éneklésen, koncerten, s a szentmiséken tett szolgálatot is sikeresen teljesítettük.
A Balatoni Csillagösvény mindig nagy élmény számunkra, hisz itt olyan szívélyesen s szeretettel fogadnak minket, hogy oda is hazamegyünk lassan. Személy szerint nekem, s úgy gondolom, hogy sok más társamnak is a Csillagösvény legfelemelőbb percei közé tartoznak Csaba testvér buzdító és mindig pontosan az aktuális lelkivilághoz szóló beszédei, melyet nem hasonlítanék prédikációhoz, hisz ezek olyanok, mintha önmagunk pszichológusai lennénk. Istenben fedezteti fel velünk problémáink megoldását.
Mondani szokták, hogy minden út Rómába vezet. Ám nekünk abban a pillanatban, amikor leszálltunk az autóbuszról, az otthon jelentett mindent. Így mondhatnám, minden út hazavezet.
Fantasztikus élmény és hatalmas töltekező-forrás volt ez az út számunkra, s ezúton szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik ezt lehetővé tették számunkra.
Kiss Boglárka Klára
