Cservenka Judit, aki hajdan patronás diák volt, ötven évig dolgozott a Magyar Rádióban. Legtöbb műsorában a határainkon túl élő magyarok sorsát, életpályáját mutatta be. A vele készült interjú révén nemcsak egy rádiós életpályát, hanem a XX. század izgalmas és tanulságos eseményeit, nem mindennapi alakjait is megismerhetjük.
Hogyan került a Patronába?
– A családom úgy tartotta, hogy egy középosztálybeli úrilánynak zárdában kell nevelkednie. A szüleim sohasem tagadták meg a hitüket. Édesapám a misszálével a kezében, anyukámmal karonfogva ment a nagymisére az ötvenes években is. Elsős elemista koromban beírattak a Notre Dames de Sionba, amely ma az Arany János Gimnázium. A szüleimnek fontos volt az is, hogy itt franciául folyt az oktatás. Azonban éppen abban az évben államosították az egyházi intézményeket. Ez az iskola Oleg Kosevoj, a szovjet hős partizán nevét vette fel. Ezért én inkább a Németvölgyi Általános Iskolába kerültem. Gimnazistaként pedig, hogy részesüljek vallásos oktatásban, a Patronába. Nem nagyon örültem ennek.
Miért nem?
– Felvettek a Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumba is, és sok osztálytársam itt folytatta a tanulmányait. A legtöbb patronás diák számára csak az egyházi iskola jöhetett szóba, nekem azonban lett volna más lehetőségem. A többiek szülei úgymond „rossz káderek” voltak: arisztokraták, két rendszer közt magas pozíciót betöltött köztisztviselők, kulákok, kisiparosok. Ezek a lányok jobban össze is tartottak. Nem voltam kollégista sem. Kezdetben nehezen találtam a helyem. Szigorúnak és olykor értelmetlennek tűntek a szabályok. Ugyanakkor ma már nagyra értékelem ezt a közeget.
Milyen volt ez a közeg?
– Gaál Mária néni volt az osztályfőnökünk. Ez még az az időszak volt, amikor az Isteni Szeretet Leányai is itt tanítottak civilben. Ők voltak a „nénik”, a habitusban járók a „nővérek”. Szeretettel emlékszem vissza Auguszta nővérre, vagyis Guszti nénire, aki a magyartanárom volt, és értékelte, hogy nem csak a kötelező olvasmányokat olvastam el. Lídia nővér ismertette meg velünk a csodálatos orosz klasszikusokat. Pálma néni, aki ugyan német nyelvtanárunk volt, egyszer jutalomból betanította nekünk franciául Paul Claudel Johanna a máglyán című oratóriumát. Kedves és rokonszenves nővér volt Margaréta nővér.
Az osztálytársakkal nem is alakult ki szorosabb kapcsolata?
– Időközben formálódott köztünk a jó viszony. Többekkel ma is összejárunk. A rendszerváltás után sok olyan körülményt megtudtam a családjaikról, amelyeket addig csak sejtettem. Néhányuk története igazán megrázó volt: megkínzott, börtönbe vetett, megölt apák, szenvedő anyák és gyerekek. Történeteiket hallgatva felébredt bennem az újságírói ösztön. Megkértem őket, hogy mondják el mindezt a Vasárnapi Újság egyik adásában is, amelynek az Osztálytalálkozó címet adtam.
Az érettségi után merre kanyarodott az útja?
– Mivel egyházi iskolában végeztem, nem vettek fel az egyetemre, egy hivatalban dolgoztam. Színházi rendező akartam lenni. De ezt otthon kimondani sem lehetett. Később az apukám, mivel angolul kiválóan beszélő mérnök volt, Irakban kapott munkát. Az anyukám és a húgom is ment utána. Kikerültem a szüleim óvó tekintete alól. Így mertem beiratkozni a Népművelési Intézet rendezőakadémiájára. Itt sok mindent tanultam. Többek között részt vettem egy tévévetélkedőn, ahol a görög dráma volt a téma. Harmadik helyezést értem el. Amikor a zsűri megtudta, hogy háztartásbeli vagyok (ekkorra otthagytam a hivatalt és férjhez mentem), felkapták a fejüket, és behívtak a Magyar Rádióba. Próbafeladatokat adtak, és másfél év után fel is vettek. Szinte reszkettem, ki ne derüljön, hogy a Patronában végeztem. Valószínűleg tudták, de elnézték. Azt viszont kifogásolták, hogy nincs egyetemi végzettségem. Ezért beiskoláztak a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemre, filozófia-esztétika szakra. Így lett papírom, de ezzel nem szoktam dicsekedni. (Nevet.)
Milyen feladatokkal indult a rádiós pályafutása?
– Dolgoztam az irodalmi, a zenei és az összetett műsoroknál is külsősként. A zenein később belsősként is. A Szülőföldünk című műsornak 1966-tól 2000-ig voltam riportere. Ez a külföldi adások szerkesztőségéhez tartozott és a nyugati magyarságnak szólt, 1986-ban szerkesztőségvezető lettem. Sajnos ezt és az összes külföldi adást 2000-ben megszüntették. Azt gondolom, ha megmaradtak volna ezek a műsorok, akkor a külföldön kialakult Magyarország-kép is kedvezőbben alakult volna.
Harmincnégy év egy ilyen jellegű műsornál izgalmas lehetett. Főképp, hogy közben változott a politikai helyzet…
– Fantasztikus volt, hiszen a történelemmel találkoztam és számos emberi sorsot megismertem. Bár az, ami az emigráns lapokból korábban kiolvasható volt, az a rendszerváltás után közeli valósággá vált. Magam is szembesültem azzal, hogy a külhoni magyarok nem alkotnak egységes tömböt és sok a nézeteltérés köztük.
Ez miben nyilvánult meg?
– Létezett egy megosztottság aszerint, hogy egy emigráns mikor hagyta el az országot: a háború előtt, alatt, után, az ötvenes évek elején, vagy 1956-ban. Volt-e internált, üldözött. Az 1945 után elmentek nehezteltek az 1956-osokra, mert ez utóbbiakat lelkiismeret-furdalástól hajtva keblére ölelte a Nyugat. Az 1945 után emigráltaknak sokkal jobban meg kellett küzdeniük. Amiatt is volt köztük feszültség, hogy ki jött haza látogatóba a Kádár-rendszerben és ki nem. Az 1990 után hazatértek nem mindig tudták megtalálni a hangot az itt maradottakkal, akik sokszor bizalmatlansággal tekintettek rájuk. Az 1992-es Magyarok Világtalálkozója volt az az esemény, amin már jó szívvel együtt ünnepeltek a nyugati, a határon túli és az itthoni magyarság sokféle életutat bejárt, sok nehéz időt megélt képviselői.
Az interjúalanyok közül kikre emlékszik vissza szívesen?
– Kerestem a találkozás lehetőségét azokkal a politikusokkal, akik szerepet játszottak 1945-ben a kisgazda kormányban. Segítségemre volt állandó riportalanyom Csicsery-Rónay István és Varga László. Nagyon érdekes életút volt Kopácsi Sándoré, aki Budapest rendőrfőnöke volt 1956-ban és kommunistaként a forradalom mellé állt, majd bebörtönözték. Az ő kivégzése már sok lett volna. Miután kiengedték, Kanadába emigrált. Kedves interjúalanyom volt Varga Béla őrkanonok, aki az amerikai emigráns magyarság egyik vezetője volt. Az országgyűlés elnökévé választották 1946-ban, aztán menekülnie kellett és 1990-ben tért haza. Tüneményes, kedves ember volt.
Könnyű volt megszólítani ezeket az embereket?
– Legtöbbjük szívesen mesélt. Sok kalandos történetet hallgattam végig. A legérdekesebb Michnay Gyuláé volt, aki 1951-ben megszökött a recski munkatáborból. Ő volt az egyetlen, akinek ez sikerült. Tőle tudta meg a világ, hogy a kommunista rezsim embertelen lágereket tart fenn hazánkban. Bécsbe érkezve jelentkezett az amerikai hatóságoknál, de nem hittek neki. Tíz napra még le is csukták. Az angolul és németül kiválóan beszélő fiatalembert kémnek hitték. Csak hosszas könyörgésére engedélyezték neki, hogy a jelenlétükben felhívja Párizsban élő nagynénjét, aki végül igazolta a személyazonosságát. A történet itt válik végképp regényessé, a nagynéni ugyanis Madame Clemenceau, vagyis Georges Clemenceau menye Michnay Ida volt. Felhívták. Ida pedig azt találta ki, hogy kérdezzék meg az állítólagos unokaöccsétől, hogy ő mikor járt utoljára otthon és mit vitt ajándékba. Michnay megmondta. Végül az Amerika Hangja magyar adásában számolhatott be a magyar Gulágról és itt olvasta fel a munkatáborban szenvedő ötszázhúsz ember nevét. Recsk léte így a közvélemény számára is ismertté vált, és később fel is számolta a hatalom.
A művészek közül kikkel találkozott?
– Többek között Amerigo Tottal, Oláh Arre Éva milánói magyar szobrásszal, akinek a Vatikánban láthatók az alkotásai. Több íróval, Sárközi Mátyással ma is jóban vagyok. Azt sajnálom, hogy Cs. Szabó Lászlóval, akit az egyik legjobb esszéírónak tartok, nem volt lehetőségem interjút készíteni. Amikor újra előadást tartott a Magyar Képzőművészeti Főiskolán még a csilláron is lógtak. Felment ugyanarra a katedrára, amelyen évtizedekkel korábban állt utoljára, és ezt mondta: „Ott tartottunk, hogy…” És folytatta ott, ahol negyven éve abbahagyta.
Riporterként és szerkesztőként sokszor tett tanúbizonyságot arról, hogy szívügye a határon túli magyarság sorsa.
– A rendszerváltás után lehetett először beszélni róluk. A Határok nélkül című műsor elődje volt a Kettős kötődés. Ebben Nyugatra emigrált határon túli magyarok szólaltak meg. Sok tiszta lelkű emberrel találkoztam itt. Legtöbbjük a Ceaușescu-rendszer, illetve a délszláv háború elől menekült el, és később, amikor már lehetett, haza is tértek. Rájuk nem volt jellemző a kritikus hangnem. Ismerték a világot a színéről és a fonákjáról. Az egyik legkedvesebb interjúalanyom volt Hites Kristóf atya, aki a szlovákiai Komáromban volt bencés szerzetes. A beneši diktatúra idején az osztályát csempészek hozták át a magyar oldalra, hogy a diákok érettségi vizsgát tehessenek. Őt elfogták. Egyik korábbi tanítványa mentette meg, aki a szlovák kommunisták közé tartozott. Vitt neki egy útlevelet, így elmenekült Amerikába. Ott alapított egy nagyon jó magyar gimnáziumot. Pannonhalmán hunyt el.
Családi szálak kötik a határon túlhoz?
– Az egyik nagymamám temesvári, az egyik nagypapám rozsnyói, a másik bécsi volt. A férjem, aki a Rákóczi Szövetség alelnöke volt, a Felvidékről származott. Kutatta is, írt is róla. A halála után én fejeztem be a könyvét. Gyermekként is sokat tanultam erről a világról, miközben hallgattam a nagyszüleimet, az idősebb rokonokat. Kislányként volt egy összerakható Nagy-Magyarország-térképem a hatvannégy magyar vármegyével. El voltam bűvölve tőle. Szinte játszva tanultam meg a városneveket. Akkor még eszembe sem jutott, hogy egyszer ehhez az egészhez ilyen mély közöm lesz.
A rádiós pályája 2017-ben véget ért. Miért?
– Én jöttem el. Számomra a Magyar Rádió a Bródy Sándor utcában van és nem a Kunigunda úton. Azzal, hogy oda átköltöztették, úgy éreztem, a lelke veszett el. A munkatársak sajnálták, hogy így döntöttem, de egyik vezető sem kérdezte meg, hogy miért. Szinte rögtön szólt Duray Miklós, hogy a Felvidék.Ma hírportálra várnak, azóta oda írok, illetve a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának online és nyomtatott folyóiratába, a Nyelvünk és Kultúránkba.
A szocializmus éveiben hogyan tudta megélni a hitét, és mit jelent ma Önnek a vallásgyakorlás?
– Abban az időben biztonságból váltogattam a különböző budai templomokat. Ma legszívesebben a farkasréti, illetve a Mátyás-templomba járok. Farkasréten nyugszanak a családtagjaim, és itt énekli a kántor azokat a népénekeket, amelyeken felnőttem még a Felső-Krisztinavárosban. A Mátyás-templomot pedig azért szeretem, mert itt minden szertartás végén felcsendül a Boldogasszony anyánk. Ezt nem tudom meghatottság nélkül énekelni. Az utolsó riportom Szederkényi Károly atyával készült az Apostol TV-ről és a Szent Angyalok-templomról. Nem véletlen, hogy a rádiós pályámat ezzel zártam.
Koncz Veronika