Nagy Szilvia a Patronában végzett 1998-ban Lobmayer M. Judit nővér első osztályában. Szilvi ma jelmez-és díszlettervező. Idén januárban a szarvasi Cervinus Teátrum Nívó-díjjal tűntette ki. Kacskaringókat sem nélkülöző életútjáról beszélgettünk. Ő pedig mesélt munkáról, színházról, varázslatról.
Honnan jön az alkotás iránti vágy?
– A nagymamám varrónő volt. Kicsi gyerekként sokat voltunk nála. Ő, mivel már idős volt, játszani nem nagyon tudott velünk, ezért kipakolta az anyagmaradékait és a mi fantáziánkra bízta, hogy mit kezdünk velük. Engem ez a világ már akkor megfogott. A varrás és a textil szeretete egészen biztos, hogy itt kezdődött. A gimnáziumban – igaz, ekkor még egyáltalán nem tudtam szabásmintát olvasni – már magamnak varrtam ruhát. Rajzból érettségiztem. Tehát a gyerek- és a kamaszéveimet meghatározta az alkotás, de hivatásként nem merült fel. A gimnázium elvégzése után pszichológia szakra jelentkeztem. Harmadéves koromban azonban a művészet iránti vágy erősebbnek bizonyult. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a pszichológia szakot, bár az ELTÉ-n kezdtem, de a Debreceni Egyetemen folytattam. Itt ismerkedtem meg Vígh Istvánnal, a kiváló festőművésszel, aki hosszú évekig kemény kritikával segítette a fejlődésemet. Baráti kapcsolatunk a mai napig fennáll.
A pszichológia szak nagy kitérőt jelentett?
– Igen is, meg nem is. Hiszen a lélektan mindig érdekelt. S amit most csinálok, ahhoz is elengedhetetlen egyfajta pszichológiai érzék. A ruhákat ugyanis nem a divat számára tervezem, hanem egy adott irodalmi karakterre, ráadásul egy bizonyos színésznek, akit szintén ismernem kell.
Innen már egyenes út vezetetett a díszlet- és jelmeztervező szakra?
– Nem egészen….kellett néhány év, mire erre rátaláltam. Még az egyetem mellett Nádudvaron elvégeztem egy kéziszövő-tanfolyamot. A kárpitszövés jobban foglalkoztatott, mint a népművészeti irány, de ezt hivatásszerűen nem tudtam elképzelni magamnak. Textiltervezéssel, táskakészítéssel, varrással foglalkoztam. Amikor Veszprémbe kerültem, és leszálltam a buszról, az első, amit megláttam, az a bábszínház kisbusza volt. Itt hasított belém először a felismerés, hogy ez az, amivel foglakozni szeretnék. Munka mellett felkészültem és egy év múlva jelentkeztem Kaposvárra látványtervező szakra. Az alapképzést ott végeztem, a mestert a Színművészeti Egyetemen. Már az egyetemi évek alatt párhuzamosan lépett be a film és a színház az életembe. Ezekben az években terveztem a Magyar Állami Operaházban, a Debreceni Csokonai Színházban, az Ódry színpadon és Magyarkanizsán előadásokat, majd megérkezett az első felkérés Szarvasról.
Milyen filmekben működtél közre és hogyan?
– Az egyetem alatt rendezőhallgatók kisfilmjeiben jelmeztervezőként vállaltam szerepet. Az egyetem elvégzése után részt vettem a Mentőakció, az Inferno, a Vörös Veréb című amerikai produkciókban, majd grafikusként dolgoztam a Jamestown című sorozat mindhárom évadjában. Amíg csak tudtam, a színházat és a filmet együtt csináltam, de amióta megszületett a kislányom, aki most egyéves, csak a színház fér bele az időmbe.
Amikor készül egy új darab, a díszletet és a jelmezt mennyire bízza a rendező a Te fantáziádra?
– Miután megismerkedtem a darabbal, én viszem elsőként a látványterveket. A rendező ezeket megnézi, és ha kell, együtt gondolkodunk tovább.
A színészek beleszólhatnak?
– Elvileg a díszletbe nem. Persze az fontos, hogy jól érezzék magukat a színpadon. A jelmezbe inkább van beleszólásuk. Sőt, itt én is figyelembe veszem az egyéni igényeket. Még olyan értelemben is, hogy ha egy színész például nem szeret egy bizonyos színt, akkor azt megpróbálom elkerülni a jelmezében.
A díszletekre visszatérve, miből készülnek az elemek? Például egy várfal, egy kastély?
– Ó, rengeteg trükk és csalás van a mi szakmánkban (nevet)! Az egész színház egy nagy varázslat. A díszletek alapja legtöbbször fém- vagy favázra rögzített rétegelt lemez. A Valahol Európában című darabhoz egy hármas boltívet terveztem. Itt egyenként faragtuk ki hungarocellből a termésköveket és a korinthoszi oszlopfőket, majd magunk ragasztgattuk föl a rétegelt lemez alapra. Aztán még egy keményítőanyaggal is lefújtuk, majd lefestettük.
Kik segítenek?
– Egy kicsi stáb: asztalos, lakatos, öltöztető és egy kellékes kolléga. De a fent említett musical színpadra állításába például a férjem is besegített.
Később, ha lement egy darab mi lesz a díszletek és a jelmezek sorsa?
– A díszleteket nagyobb színházak eladják, vagy újra felhasználják. A szarvasi színház kicsi teátrum. Eleve nem is készítünk nagy monstrumokat, a díszleteket általában úgy tervezem, hogy azok elemei más darabokban is felhasználhatók legyenek. A jelmezek közül is sok újrahasznosítható. Az általánosabb férfiruházat bármilyen más darabba átvihető, az egyedi darabok pedig gálákon köszönhetnek vissza.
Mik voltak a legutóbbi nagy munkáid?
– A Lili bárónő 2015-ben (ebben csak jelmezt terveztem), a Valahol Európában 2016-ban, utána jött 2017-ben a Hotel Menthol, majd az Ármány és szerelem, most pedig a Fekete Péter musicalre készülünk. Ezek nagy zenés darabok, de születnek szűkebb rétegnek szóló előadások is.
A szarvasi színház vezetése megbecsüli a művészeit, dolgozóit, s nemcsak a színészeket. Idén januárban Nívó-díjat kaptál.
– Igen, nagy megtiszteltetés ért. Másodikként kaptam meg ezt a tavaly alapított díjat, amit olyan alkotóknak ítélnek oda, akiket a Cervinus Teátrum vezetése nemcsak szakmailag, hanem emberileg is értékel. Meglepetés volt, és nagyon jólesett ez az elismerés.
Van olyan darab, amit szívesen színpadra álmodnál, ha mondjuk, lenne hozzá pénz, paripa, fegyver….
– Az álmok folyton változnak. Volt idő, amikor nagyon szívesen nekiálltam volna egy Wagner-operának. A prózai és a zenés darabok közül is mindig a fajsúlyosabbak érdekeltek. Régebben idegenkedtem a könnyedebb műfajtól: az operettől, a musicaltől. Amikor belecsöppentem ebbe a világba is, rádöbbentem, hogy egy díszlet-és jelmeztervező számára ez maga a paradicsom. Most már akár egy Moulin Rouge-t is szívesen terveznék. Nagy álom még egy mesejáték is. Valójában minden munka, amit kapok: öröm.
Végül beszéljünk arról, aminek az apropóján találkoztunk: patronás diák voltál. Az alma mater egészen biztosan büszke rád. De számodra mit jelent ez az iskola, és az itt eltöltött négy év?
– A Patronát annak idején én választottam, a szüleim nem szóltak bele, hova menjek tovább. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a négy év mindig felhőtlen volt. S bár nem voltam egy tipikus lázadó, de nem mindig tudtam és akartam belesimulni a rendszerbe. Ugyanakkor, ahogyan telnek az évek, egyre biztosabb vagyok abban, hogy jó helyen voltam, nem bántam meg, hogy idejártam. Nagyon kellenek az ilyen iskolák, ahol következetesen képviselik azt a keresztény értékrendet, ami nélkül sem a magánéletemben, sem a munkámban nem tudnék helytállni. A kislányomnak is olyan iskolát szeretnék majd választani, ahol a Patronához hasonló szellemiségben nevelik a gyerekeket.