Aki sikert kovácsolt a válságból – Találkozás Fábián Janka íróval

Szerző
Megjelent
2019. április (Bizalom és Bátorság)
Témakör

Fábián Janka a múltba kalauzolja olvasóit. Romantikus történelmi regényeit sokan szeretik. Rajongói minden évben kíváncsian várják, milyen új, kalandos történettel lepi meg őket. Azt azonban csak kevesen tudják róla, hogy diákként a Patronában érettségizett és Velkei M. Szaniszla nővér osztályába járt. Szívesen idézte fel gimnáziumi éveit, és mesélt nekünk egy nem mindennapi életútról, amit a szorgalom, a kitartás és az újrakezdés jellemez.

Honnan indult az élete?

– Vácott születtem, Őrbottyánban nőttem fel. Kisnémedin is sok időt töltöttem a nagymamámnál. Írói nevemet is tőle kölcsönöztem. (Fábián Janka eredeti neve: Mezei Johanna – a szerk.) Erdő, patak, vagyis igazi mesevilág vett ott körül, főképp a nyarak voltak nagyon szépek. A családom különösebben nem volt vallásos, a nagymamám volt az, akitől imádkozni tanultunk, ő vitt minket templomba. A gimnáziumot 1987-ben kezdtem, ekkor  a kommunista rendszer már omladozott, de még nem volt szokványos, hogy valaki egyházi gimnáziumba jelentkezik. Voltak, akik csodálkoztak, de sokan biztattak is. Leginkább a kollégiumtól voltam megijedve.  Az első év nehéz volt, ritkán mehettünk haza – igaz, így legalább volt időnk összekovácsolódni.

Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?

– Szaniszla nővér volt az osztályfőnökünk, akit nagyon szerettünk. Ő valóban segített is abban, hogy átlendüljünk a kezdeti nehézségeken. Neki sok mindenért hálás vagyok, többek közt ezért a gondoskodásért is. Azt is meg kellett élnem, hogy egy vidéki általános iskolában jó tanulónak számítottam, a Patronában nem. Más volt az elvárás, a színvonal. A régi tanáraim közül biztosan lesz is, akit meglep ez az interjú, hiszen a gimnáziumi évek alatt semmiben sem tűntem ki igazán. Sokan voltunk egy osztályban, de nagyon jó volt az osztályközösség. Negyedikes koromban a családom már Budapesten élt, a húgom bejárós volt, de én maradtam a kollégiumban. A mai napig tartjuk a kapcsolatot az osztálytársaimmal, és tudom, hogy most is bármikor, bármiben számíthatunk egymásra. Az iskola nemcsak lexikális szinten adott sokat, hanem itt tanultam meg alkalmazkodni, sokféle helyzetben feltalálni magam. Ez a tapasztalat később jól jött, főképp, amikor kikerültem külföldre.

Angol, történelem és francia szakon végzett. Hogy lett önből háromszakos tanár?

– A Patronában angolt és oroszt tanultam, de utóbbit a nyolcvanas évek végén már nem vettük komolyan. Az angolt akkor sajátítottam el jól, amikor érettségi után Angliába kerültem. Onnan hazatérve mentem a Miskolci Egyetem angol-történelem szakára, majd az egyetem elvégzése után szabadúszó nyelvtanár lettem. Francia szakra később jelentkeztem. Mindig is érdekelt a nyelv, és miután letettem a nyelvvizsgát, fogadásból jelentkeztem az egyetemre. Szinte megijedtem, amikor megláttam, milyen magas pontszámot értem el az írásbelin. Ekkor komolyan készülni kezdtem a szóbelire, és felvettek. Miután elvégeztem, mindkét nyelvet tanítottam, de sajnos a francia nyelvre kisebb az igény, így ma is leginkább angolt tanítok.

A fő kérdés most már csak az, hogy egy tanárból hogy lesz regényíró…

– Nem egyik napról a másikra. Már az egyetemen is szerettem történelmi regényeket olvasni. Egymásnak adtuk körbe az ilyen témájú könyveket a csoporttársaimmal. Akkor jutott először eszembe, hogy nekem is volna kedvem valami ilyesmihez, de ezt akkor még nem mertem elmondani senkinek. Volt egy kis jegyzetfüzetem, abba írogattam az ötleteimet. Úgy voltam vele, hogy ha ez az utam, akkor úgyis eljön a pillanat, amikor belefogok. Eltelt néhány év, 2008-ban ránk szakadt a gazdasági válság. Ekkor cégeknél tanítottam angolt, és a vezetők sajnos a nyelvoktatáson kezdték a spórolást. Egyszer csak elfogytak a tanítványaim, ott álltam munka és megélhetés nélkül. Volt egy kis tartalékom, a családom is mögöttem állt, de tudtam, valamit kezdenem kell magammal. Nem akartam belesüppedni az önsajnálatba sem, és sok időm is lett. Elővettem a régi jegyzeteimet, leültem a laptop elé és írni kezdtem. Az első könyveimmel viszonylag gyorsan elkészültem. Így indultam el kiadót keresni.

Ismeretlen elsőkönyves szerzőként hogyan fogadták?

– Szóba sem álltak velem. Ha vissza is írtak, legfeljebb sablonválaszokat. Végül találtunk egy kisebb kiadót, és a család segítségével én finanszíroztam a megjelenést. A kiadó az infrastrukturális részt vállalta. Sokat köszönhetek nekik, hiszen általuk kerültem be a vérkeringésbe, és pár száz kötet így eljutott az olvasókhoz. Először csak szájról-szájra terjedt a könyveim híre hiszen reklámra nem volt pénzünk. Internetes blogokon, oldalakon írtak rólam. Igaz, nemcsak jókat, de én akkor a negatív kritikának is örültem. Majd egyszer csak elfogytak a könyvek, a könyvterjesztők pedig jelezték, hogy kellene még belőlük. Ekkor elindultam újra kiadót keresni, de még ezek után sem ment könnyen. Állandóan falakba ütköztem.

Végül hogy sikerült átmenni ezeken a bizonyos falakon?

– Az Ulpius-ház Könyvkiadónál volt egy szerkesztő, aki nem ígért semmit, de legalább elolvasta a regényt, megmutatta a főnökének, és úgy döntöttek, hogy kiadják. Ez 2011-ben volt. Tudtam, hogy ezzel a kiadóval világnézetileg nem vagyunk közös platformon, de nagyon sokféle könyvet adtak ki, és tetszett, ahogyan a szerzőkhöz viszonyultak. Tőlük megkaptam mindent: pénzt, paripát, reklámokat. Mint egy mesében! Tíz könyvem is megjelent itt, olvasótalálkozókra kezdtek hívni. Nagyon szép időszak volt, de az Ulpius sajnos egyre inkább a bulvár felé fordult. Ez önmagában is zavart, de még ennél is rosszabb volt, hogy elmaradoztak a kifizetések. Éreztem, hogy baj lesz, és keresni kezdtem a menekülőutat, de kötöttek a szerződések. Mire jogilag megválhattam volna tőlük, 2015-ben csődbe mentek. Tíz könyvem ragadt benn náluk, amiket akkor nem vihettem át máshová. Újra kellett kezdenem mindent. Szerencsére soha nem hagytam abba a tanítást, és ez anyagilag, lelkileg is átsegített ezen az időszakon. Ami azonban időközben megváltozott, hogy ebben a helyzetben már nem nekem kellett kilincselnem, hanem a kiadók kerestek meg engem. Már válogathattam, hová menjek, így kerültem a Librihez.

Kritikusai egyben mindig egyetértenek, hogy történelmileg nagyon alapos és felkészült.

– Igen, erre nagyon büszke vagyok. Sokat olvasok – angolul is – szakirodalmat, dokumentumokat, levelezéseket, levéltári anyagokat, korabeli újságokat. Járok könyvárakba, antikváriumokba. Manapság rengeteg kiváló magyar nyelvű történelmi regény születik, ezeket is szívesen forgatom. A történelmi regény hibrid műfaj, mivel tények és fikció keveréke. Mind ilyen, még akkor is, ha egyetlen kitalált személy sincs benne. Az én regényeim nagyjából egyenlő arányban fikció és valóság keverékei. A történelmi kornak mindig alaposan utánanézek, szerepeltetek ismert alakokat is, de a főszereplők kitalált személyek. A hétköznapi emberekről szeretek írni, azt kutatom, hogy az ő sorsukat hogyan alakította a történelem, illetve ők hogy formálták a történelmet. A XVIII. századtól napjainkig bármelyik korszakban jól érzem magam, ekkor játszódnak a regényeim.  

A könyveit olvasva az is szembetűnik, hogy egy piaci rést, illetve olvasói igényt is megtalált.

– Igen, a női történelmi romantikus regény itthon kevéssé volt ismert. Ha nem is a legelső, de az egyik első fecske én voltam ebben a műfajban. Most már vannak rajtam kívül más szerzők is, és én ennek örülök. Van is rá igény.

Jellemzően kik olvassák a könyveit?

– A nők, de statisztikai tény, hogy ők olvasnak többet. Viszont épp azért, mert történelmi regényeket írok, a férfiakat is érdekli. Nemrég kaptam egy fényképet. Egy fiatal pár elvitte magával a legújabb regényemet, a A rózsalugast a nászútjára, és a fotón az ifjú férj épp azt olvassa. Nagyon örültem neki.

Nagy képzelőerővel és kiváló ábrázolóerővel ír. Elmarasztaló kritikákat alig olvasni a könyveiről. Ha mégis, akkor általában azt kérik számon, hogy miért nem „szépirodalmibbak”. Ehhez hogy viszonyul?

– Ha valaki bármilyen produktummal a közönség elé lép, annak számolnia kell azzal, hogy kapni fog hideget-meleget. Ehhez a pályához bátorság is kell. Vallom, hogy amit én művelek, vagyis a minőségi szórakoztatás, szintén fontos. Nyilván a negatív kritikák nem esnek jól, de amit igazán nehezen viselek, az a személyeskedés. Ugyanakkor szerencsére több az elismerő visszajelzés, mint az elmarasztaló. Ha nem így lenne, akkor nem is lenne érdemes csinálni.

Minőségi szórakoztatást mond, de sokan a regényei által kezdenek érdeklődni a történelem iránt. Szórakoztató történelemtanítás is ez…

Igen, ilyen visszajelzéseket is kapok. A bennem élő történelemtanár ilyenkor mindig boldog.

Most min dolgozik?

– Egy olyan regényen, ami az ötvenes években játszódik. Nem a legszebb korszak, de izgalmas, és nagyon sok kiaknázható téma és konfliktus van benne. Hazánkban és Amerikában játszódik, és ősszel fog megjelenni.