Emlékszem, nagyon megtetszett az a megfogalmazás, amit Ferenc pápa nem sokkal megválasztása után az Egyház hivatásáról mondott. Szerinte az Egyház feladata manapság: „healing wounds and warming hearts” – a sebek gyógyítása és a szívek átmelegítése.
Valahogy nagyon eltalált ez a meghívás, könnyen azonosulni tudok vele. Ha eszembe jut, mindig erőre kapok. Van kedvem e szerint élni. Aki ismer, tudja, hogy akkor vagyok elememben, ha többféle feladatkörben mozgok, ebben egyensúlyt keresek, és ha nem is mindig sikerül, valahogy mégis megélem ebben a sokféleségben, hogy ami tőlem telt, megtettem. Ha belegondolok, nem is tudok megnevezni egyetlen területet sem az életemben, szolgálatomban, ahol ne élhetném meg a Ferenc pápa által gyönyörűen megfogalmazott keresztény küldetésünket. A nővérközösség vezetése, a jelöltek fogadása, szeretetszolgálat, fiatalokkal való foglalkozás, a tanítás vagy a vendégfogadás remek helyzeteket biztosít ehhez számomra.
A sebek gyógyításának vágya a saját sebeimet is érinti. Persze a gyógyító maga Jézus, én csak odatárhatom a fájó emlékeket, csalódásokat, hibáimat és az engem ért vagy a másikban okozott sebeket. Érdekes élményem, hogy jó ideje nem került kezembe az a levelezés, amit szüleimmel folytattam kamaszkoromtól kezdve – jó tizenöt éven át írogattunk egymásnak, amíg a telefon át nem vette a főszerepet a kommunikációnkban. Mint a legtöbb kamasznak, nekem is volt bőven sérelmem a szüleimmel kapcsolatban, ami persze nagyrészt az én olvasatom szerint elég egyoldalú volt és ma már egész más a kapcsolatom velük. Most, hogy elővettem ezeket a megsárgult leveleket egy beszélgetés kapcsán, megdöbbentem, édesanyám milyen melegszívű sorokat írt gimnáziumi hosszú távolléteim idején. Pont ezekben az években még magam számára is rejtetten érlelődött a hivatásom. Végtelenül hálás vagyok érte, hogy dacosságom ellenére is gyógyítóan volt jelen. Mélyen vallásos nagyszüleim is ilyen melegszívűen éltek, ezt különösen idős korukban, elesettebb éveikben fedeztem fel. Nővértársaim közül is sok már elhunyt, de akár ma is élő nővérben fedezem fel, milyen gyógyítóan tudott, tud jelen lenni a hétköznapokban. Vágyom rá, hogy ez a melegszívűség növekedjem bennem is, bármit is hoz a jövő személyesen vagy ebben a világban.
„Az egyik percben nincs semmid, a másik percben meg többet kapsz, mint amit el tudsz fogadni.” (Paulo Coelho).
Az ünnepek táján mindig erősebben él bennünk, hogy szeretnénk gyógyítóan jelen lenni, átmelengetve szíveket: ismeretlenül egy adománnyal, vagy figyelmünkkel, a ránk bízottakat, szeretteinket, ismerőseinket pedig még személyesebben megszólítva, megajándékozva. Ez a hivatásunk. Isten engem így szólított meg, előbb szeretett. Azokon keresztül is, akikkel dacoltam, akik mellett felcseperedtem. Vágyott rá, hogy átmelengesse a szívemet. Meghívott és szerzetesi éveim alatt éppen azok által, akik között élek, azóta is szeretetével gyógyít, formál. Adja Isten, hogy tanuljuk el Tőle, így megtapasztalhassuk mind, mennyi szeretetet adhatunk és milyen sok melegszívű ember van az életünkben.
Az egyik szakkollégista nekem küldött üzenete jól kifejezi, milyen is számomra a szerzetesi hivatás megélése: „Az egyik percben nincs semmid, a másik percben meg többet kapsz, mint amit el tudsz fogadni.” (Paulo Coelho).