Éppen úton voltam a minnesotai St. Paul város legnagyobb szociális lakónegyede felé, hogy részt vegyek egy közel ötszáz főt számláló lakógyűlésen. Amikor áthaladtam a parkon, arra gondoltam: „Ez a karizma: valóban a köztünk élő Lélek adománya, amely feleletet ad ennek az interkulturális közösségnek a szükségleteire!” Az összejövetel résztvevői nemrég érkezett menekültek voltak Kambodzsából, Laoszból és Vietnámból, valamint mexikóiak, afroamerikaiak, és európai gyökerű amerikaiak is akadtak köztük, aki szociális segélyből éltek. A település négyezer főnyi közösségének képviselői gyűltek össze, hogy arra késztessék a városi tanácsot, töltesse fel annak a tónak a talaját, amelybe már két, a lakóparkban élő gyermek is belefulladt.
„Írásod szavai kopogtattak szívem ajtaján.”
Szent Ágoston vallomásai
Az összejövetel résztvevői nemrég érkezett menekültek voltak Kambodzsából, Laoszból és Vietnámból, valamint mexikóiak, afroamerikaiak, és európai gyökerű amerikaiak is akadtak köztük, aki szociális segélyből éltek. A település négyezer főnyi közösségének képviselői gyűltek össze, hogy arra késztessék a városi tanácsot, töltesse fel annak a tónak a talaját, amelybe már két, a lakóparkban élő gyermek is belefulladt.
Nem volt ez olyan egyszerű akció, mint amilyennek gondoljuk. A McDonough szociális lakónegyed lakosai soknyelvűek, sokféle kultúrából érkeztek. Az egyik rendtársam hozta létre a McDonough-Szervezetet, amely küldetésének tartotta, hogy minden itt élő ember méltóságát és egyenlőségét tiszteletben tartsa. Egymást gyűlölő, különféle rasszokba, etnikai csoportokba tartozó emberekből alakult ez a szervezet annak érdekében, hogy tagjai békében éljenek és dolgozzanak együtt.
A találkozónak, melyre igyekeztem, és amelyen a polgármester és a város más tisztségviselői is megjelentek, volt egy komoly problémája. A legtöbb jelenlévő ember nem értett angolul. „Hogy oldjuk ezt meg?” – vetődött fel bennem a kérdés. Aztán eszembe jutott, hogy Rómában, az általános káptalanunkon nyelvi csoportokban dolgoztunk. Talán itt is megpróbálhatnánk ezt a módszert, és akik már a lakók közül tudnak valamennyire angolul, ők lehetnének a tolmácsok. Így is cselekedtünk. Volt egy thaiföldi, kambodzsai, vietnámi, angol és spanyol nyelvű csoport. Így mindenki anyanyelvén mondhatta el, mire van szüksége, mi az igénye. Mindezt ötszáz ember körében szerveztük meg. Amikor a fordítók összefoglalták a hallottakat, a városi tisztségviselők türelmesen meghallgatták a hibás angol fordításokat, megértették, hogy mire vágyik a lakónegyed, és a gyűlés után kiszáríttatták a tavat.
Az összejövetel egész ideje alatt az iskolanővérek nemzetközi közösségére gondoltam, arra, hogy mi milyen módon tudjuk kölcsönösen megérteni egymást. Arra gondoltam, a mi küldetésünk, hogy egységet teremtsünk az erőszakoskodó, interkulturális társadalmunkban.
Isten szeretete arra hív bennünket, hogy közösségként választ adjunk világunk ínségeire, ... legyünk továbbra is nyitottak, és figyeljünk Isten hívására...
Senkire sem erőltetjük rá a karizmánkat, de a nagy ínségek alkalmat adhatnak arra, hogy még élőbbé tegyük karizmánkat.
(Fordította: Ivanics M. Andrea SSND)