Pedagógusnap alkalmából szeretettel adjuk közre Erdős István tanár úr írását, aki magyar-történelem szakos tanárként harmincegy esztendeje tanít a Svetitsben. Pályáját egy debreceni világi középiskolában kezdte. A Svetits mellett óraadó tanár volt a Szent József Gimnáziumban, a Debreceni Református Kollégium gimnáziumában és a Debreceni Tanítóképző Főiskolán. Szociológus és szociológia tanári diplomát is szerzett, számos szakmai publikáció szerzője. Továbbá osztályfőnök, iskolai műsorok rendszeres szervezője, külső ismeretterjesztő előadások vállalója. Nős, három huszonéves gyermek apja. A családot legfontosabb hivatásbeli kötelességének, egyben örömforrásának tekinti. Remek és élvezetes óráira tanítványai jó szívvel gondolnak vissza. Kérésünkre fogalmazta meg, hogy mit jelent számára a tanári pálya, s hogy mi indította e hivatás felé.
A diákok gyakran megkérdezik tőlem, hogy miért lettem tanár. Néhány éves gyakorlat után tudatosult bennem, hogy valóban a középiskolai tanári katedrán van a helyem, de visszatekintve jóval korábbi, erre predesztináló motívumokat vélek azonosítani.
Fél gyermekkoromat ifjúsági történelmi regények olvasásával töltöttem (ezek helyettesítették a történelemórára való tanulást is, hiszen sokkal több érdekes információt tartalmaztak, mint a tankönyvek). Egy ötödikesként írt fogalmazásomban, mely a jövőtervekről szólt, a hadtörténészi pálya szerepelt, majd felfedeztem a történelem többi részterületét is. Nem horgonyoztam le egyetlen korszaknál, témánál sem, s ez az általános történelem iránti kíváncsiság nem a tudományos kutatói, hanem a gimnáziumi tanári pályán kamatoztatható.
Ehhez még egy tulajdonság vezetett: szenvedélyes mesélő vagyok. Az iskolai szünetek utáni első magyarórát általános iskolai tanárnőnk mindig arra szánta, hogy megtudakolja tőlünk, ki mit olvasott. Ilyenkor az osztálytársaim automatikusan rám néztek, s én az óra végére szereztem egy ötöst. Ugyanolyan izgalmasnak találom ma is a mohácsi csata vagy Odüsszeusz kalandjainak elmesélését, mint az első tanévemben.
A paidagógosz eredeti értelemben rabszolgaként fizikailag is kísérte a rábízott előkelő gyermekeket, az educatio szó viszont a vezetés, felnevelés, felemelés jelentéstartalomra utal. Felfogásom szerint a tanár az az ember, aki a diákot a gyermekkorból a felnőttkorba kíséri, magasabb szintre juttatja. Az ismeretek és értékek arra szolgálnak, hogy megfelelő rakománnyal érkezzen abba a célba, ahová menni akar. A Svetitsben szerencsés esetben értékkonszenzus alakulhat ki a családok, tanárok és az intézményfenntartó között, s ez elengedhetetlen feltétele a folyamat eredményességének.
Keresztény magyar értelmiségi nőket és férfiakat kívánok nevelni saját gyermekeimből és svetitses tanítványaimból is, s itt az értelmiségi jelzőt a diplomásnál szélesebb értelemben használom.
Értelmiségi az, aki a külső és belső világ megértésére törekszik, tudatos döntéseket hoz, nyitott a szépségre, képes árnyaltan megfogalmazni saját ars poeticáját, értékeit, miközben az eltérő meggyőződéseket is tiszteletben tartja, de tudja kritikával illetni. Ehhez elengedhetetlen a logikus és empatikus gondolkodás, a műveltség megszerzése: az olvasás, a film-és színházélmények, az eszmecserék, az utazások, a hiteles mesterek és a jó társak által.
Mindez talán túlzó célkitűzésnek tűnik a mai haszonmaximalizáló, ár-érték arányt mérlegelő, pontszámolgatós világban, de nagy örömömre sok esetben már a 11-12. évfolyamon vagy az öt-tízéves érettségi találkozókon visszaigazolódik, hogy nem elérhetetlen ábránd, s számomra ez a tanári siker.