„Mindig van kin segíteni” – Beszélgetés Krisztina nővérrel

Szerző
Megjelent
2018. december
Témakör

Vargacz M. Krisztina nővért talán csak a legfiatalabb nemzedéknek kell bemutatni. Öt évtizede tagja rendünknek. Éveken át tanított matematikát, fizikát és technikát, volt iskolaigazgató a Svetitsben és az újrainduló szegedi iskolánkban, a Karolinában. Számtalan hajdani tanítványa és munkatársa gondol rá hálával, szeretettel.  Krisztina nővér idén karácsonykor tölti be hetvenedik esztendejét. Születésnapi interjúnkban örömökről, nehézségekről és a hit megtartó erejéről is beszélt.

Honnan indult az élete? Milyen családban nőtt fel?

– Halomszálláson születtem, ott is éltünk, ma Homokmégynek nevezik, ez egy Kalocsához tartozó előtelepülés. Karácsony napján, 1948. december 25-én jöttem a világra. Igazi ajándékbaba voltam. Volt egy nővérem, aki kétéves korában meghalt. Nagyon sok szeretet kaptam, talán e fájdalmas előzmények miatt is. Van még egy öt, illetve egy tizennégy évvel fiatalabb húgom.

Nagyon fiatalon lépett be a rendbe, még húszesztendős sem volt. Hogy történt ez 1967-ben, a kommunizmusban?

– Templomba járó lány voltam. Kalocsára jártam gimnáziumba, és itt is gyakran elmentem misére. Nem akartam félni, nem érdekelt, hogy megfigyelhetnek. Egy ilyen vasárnap, amikor már jöttünk ki a templomból, egyszer csak a földbe gyökerezett a lábam. Az iskolaigazgató állt előttem, egy ötvenes éveiben járó, mindenre elszánt, meggyőződéses, ateista kommunista. Végigmért, és azt mondta: „Vargacz kislányom, erről beszélnünk kell!” Remegett a térdem.

Mi történt ezután?

– Egy hónapon keresztül mindennap a nagyszünetet az irodájában töltöttem. Ő fel-alá sétált, én álltam az ajtóban. Ő nem értette, hogy egy értelmes, egyetemre készülő lány, hogy hihet Istenben. Küldetésének érezte, hogy engem „jó” útra térítsen. Valóságos agymosást végzett, illetve akart végezni rajtam. Közben szinte mindegyik tanár színt vallott nekem arról, hogy ők is vallásosak. Nyíltan nem tudtak kiállni mellettem, de ezzel erőt adtak.

Akadt olyan, akivel megoszthatta a gondolatait?

– Az érsekségen élt egy idős, nagyon művelt atya. Őt faggattam mindenféléről. Egy olyan pap volt, akit nem érdekeltek az egyházi rangok, számára Jézus szolgálata volt fontos. Ez engem lenyűgözött. Egy alkalommal megkérdeztem tőle, hogy van-e Magyarországon olyan hely, ahol emelt fővel lehet a vallást gyakorolni. Azt mondta: nincs. Két út van: a disszidálás vagy itthon a földalatti mozgalom-szerűségek. Nekem ezek a lehetőségek nem tetszettek. Ekkor mesélni kezdett a Patronáról és a Svetitsről, a nővérekről. Kicsit szomorú lettem, hiszen végzős diákként úgy éreztem, erről már lemaradtam, apáca pedig nem akartam lenni. De izgatott a dolog, ezért fogtam magam, és írtam a nővéreknek. Levelezni kezdtünk. És fél év múlva már a Patrona falai közt találtam magam.

Ez ennyire egyszerű volt?

– Nem egészen, viszont felgyorsultak az események. Augusztus végén költöztem be, és utána már november tájékán el kellett döntenem, hogy novícia leszek-e, mivel csak így jelentkezhettem az egyetemre. Caritas nővér szokta is emlegetni, hogy ültem az emeletes ágyon, lógott le a lábam, és egy éjszakán át himbáltam magam, annyira gondolkodtam, töprengtem. Korainak éreztem még ezt a nagy kérdést. Ráadásul nekem sok és mély ismeretem nem volt a kereszténységről. Felnőttem egy hívő családban, jártam templomba, komoly hittani tudásom azonban nem volt. Velőssy M. Martina nővér volt a novícia-mesternő, aki rengeteget segített nekem. Egyrészt kedvelt engem, másrészt könyveket adott, képzett. Ő indított el, bátorított. Nagyon hálás vagyok neki.

Mit szólt a család?

– Amikor megtudták a szándékomat, az édesapám úgy gondolta, tönkreteszem az életem. Fiatalnak is érzett egy ekkora döntés meghozásához. Akkoriban biciklivel jártam át templomba. Egyszer, amikor ismét útnak indultam, láttam, hogy apukám titokban felpumpálta a kerékpárom gumiját. Akkor ez nagyon jólesett és tudtam, hogy annyira talán mégsem haragszik. Anyukám sírdogált, hogy mi lesz velem. A jelöltévben el is jöttek értem. Pontosabban apukám elküldte anyukámat, hogy hozzon haza. Hazamentem ugyan, de a szándékom erős volt, hogy belépjek a rendbe. Nagy nehezen elengedtek. Apukám azt mondogatta, hogy ez az út, amin én járni akarok, Magyarországon nincs.

De később változott a véleményük?

– Igen, amikor már felvettek az egyetemre, a rend kiküldött Angliába nyelvet tanulni, látták, hogy jó helyen vagyok, boldog vagyok, akkor már kezdtek büszkék lenni rám.

Egy ilyen gazdag életútra visszanézve, mire emlékszik vissza a legszívesebben?

– Kezdő tanárként igencsak megszeppentem, de aztán annyi segítőkész gyerek és szülő vett körül, hogy igazi öröm volt a pedagóguslét. Prefekta is voltam mindig. Nagy szobákban aludtak a lányok, nekem egy kis sarok volt lepedővel leválasztva, ez volt a cellám, ott aludtam. De elalvás előtt még nagyokat beszélgettünk. Én a lepedő mögül válaszolgattam mindenféle kérdésre. Ők pedig bátran kérdeztek. Emlékszem, amikor beteg voltam, narancsot, almát gurítottak be a lepedő alatt. Az életem lett a nevelés, a tanítás.

Debrecenben 1985-től 1992-ig voltam iskolaigazgató. Ezután kerültem Szegedre a Karolina iskola újranyitása idején. A kilencvenes évek mozgalmasak voltak. A rendszerváltás után nagy döntéseket kellett hozni, új iskolákat beindítani. Három évet töltöttem külföldön is. Ekkor hoztuk létre a Shalom nevű nemzetközi hálózatot, ami az igazságért, a békéért és a teremtés egységéért küzd.

A sokféle munka közepette mi adta az erőt? Bizonyára voltak küzdelmesebb idők is…

– Igazán szerettem a munkámat, de ahogyan mindenkit, engem is elért egy kifáradás, sőt egyfajta illúzióvesztés is. Ezen egyébként mindenki túlesik a negyvenes, ötvenes éveiben.  Ez az időszak az, amikor már sokat dolgoztál, alkottál, benne vagy egy hivatásban, mégis valahogy minden megkérdőjeleződik. Nem látod a következő lépést, vagy ha látod, nem vagy benne biztos, hogy érdemes-e meglépni, küzdesz magaddal, a környezettel. Emlékszem, Szegeden többször is elvonultunk a tetőtéri kiskápolnába, ha azt éreztük, most már csak rontani tudunk a világon. Ilyenkor fél órát teljes csendben lehetett tölteni. Beszélgettem a Jóistennel, kérdéseket tettem fel neki vagy csak hallgattam. És a dolgok a helyükre kerültek. Egyensúlyban tudtam magam tartani ezzel a meditatív csenddel. Ezt továbbra is nagyon fontosnak tartom. A csendnek gyógyító ereje van. De ez nem jelenti azt, hogy minden problémát, konfliktust ennyivel meg lehet oldani. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy belül béke legyen az emberben.

Mi okozta az illúzióvesztést?

– Amikor felismertem, hogy bizony mi, nővérek sem vagyunk különbek, mint mások. Mi is tele vagyunk emberi hibával. Még talán én is! (nevet). Ebben az időszakban nyersnek és reménytelennek éltem meg sok mindent. Sőt, valakinek egyszer azt mondtam, lehet, hogy át vagyunk verve.  Ő rám nézett és megkérdezte: „Ki vert át?” Mire én azt mondtam: „Hát, a Jóisten.” Erre ő azt felelte: „Az még mindig jobb, mintha más vert volna át.”  Ezen persze nevettünk, de ebbe is bele lehet kapaszkodni. A Jóisten tudja, hogy mit, miért tesz, még akkor is, ha az adott pillanatban nem értjük Őt. Erőt ad az is, hogy Jézus nem felülről utasítgat bennünket. Hiteles, mert magára vette a keresztet, mert ő is elesett és felállt. Járja velünk az utat. De erő van a közösségünkben is. Ha bármelyikünk bajban van, segítünk egymásnak, van otthonunk, olyan védőháló van alattunk, amilyen sokszor a világban élő embereknek nem adatik meg. Ezt sem szabad soha elfelejtenünk.

Most mivel telnek a napjai?

– A szeretetotthonba segítek be, ahol idős nővéreket és idős nővérek hozzátartozóit is ápolják. Nagy öröm, hogy néhány éve az édesanyám is itt van, hogy mindennap láthatom. Ő már nem tudna egyedül élni, vele sok időt töltök. De a régi tanítványokat is patronálom. Mindig van mit tenni, van kin segíteni.

Koncz Veronika