A magyarországi szerzetesek elhurcolásának 66. évfordulója

Seres M. Avita iskolanővér rajzos visszaemlékezése a kitelepítés éjszakájáról

66 évvel ezelőtt, 1950. június 9-ről 10-re virradó éjszaka kezdődött a szerzetesek kitelepítésének első hulláma Magyarországon, mely végül a szerzetesrendek feloszlatásához vezetett. Az akkor elhurcolt 894 szerzetes között voltak szegedi anyaházunk nővérei is.

Tovább...

A Boldogasszony Iskolanővérek Magyar Tartománya hagyományosan engesztelő imaórával, a rendszerváltás óta pedig hálaadó imádsággal is ünnepli Jézus Szent Szíve ünnepének előestéjét: 1950-ben pont erre az ünnepre esett a szerzetesrendek feloszlatásának kezdete: a jugoszláv határ menti rendházak szerzeteseinek és szerzetesnőinek, köztük szegedi anyaházunk nővéreinek elhurcolása. Jézus Szíve ünnepe az hálaadással idén június 3-ra esett, most az évforduló napján, június 10-én pedig honlapunkon rövid összeállítással emlékezünk az eseményekre.

A nővérek akkor már két éve, az egyházi iskolák 1948-as államosítása óta az iskolától fallal elválasztott szűkös lakrészben éltek, volt tanítványaikkal, egyáltalán fiatalokkal nem érintkezhettek, így tanítani sem volt módjuk: templomtakarítással, varrással kötéssel, a fiatalabbak fakitermeléssel keresték meg a kenyerüket. De sejtették, hogy ez az állapot sem tart örökké: 1950 tavaszán újabb államosítási hullám kezdődött, a megmaradt zárdákból újabb részeket csatoltak a már elvett iskolákhoz, májustól megszaporodtak a sajtóban az egyházellenes támadások. Valami készült.

Kárpát M. Relindisz nővér visszaemlékezése a Keresztény Szó 2000. júniusi számában:

"1950. június 9-re virradó éjszaka 2 órakor a szegedi anyaházban a portás nővér felszólt az emeletre, hogy keresik a tisztelendő főnöknőt. Néhány perc múlva kinyílt a nagykapu, és hat leponyvázott teherkocsi gördült be az udvarra. Átmásztak a falon és belülről nyitották ki a kaput. Fegyveres katonák és ávósok lepték el a rendházat, és minden hálószobába bekiabáltak: „Húsz perc öltözködési idő! Szedjék össze a szentségeiket és a meleg holmijukat. Ágynemű nem kell, majd kapnak ott, ahova mennek!”Kitelepítési véghatározat, ezt nyakban függő alumínium tokban kellett maguknál hordani

Minthogy nem volt egyetlen nagyobb termünk sem, ahol mind elfértünk volna, a kápolnába tereltek bennünket, nővéreket és jelölteket. Útközben az emeletről lejövet, az egyik nővérünk elkezdte a Te Deumot énekelni. Erre igen erősen felhördültek és kiabáltak. hogy maradjunk csendben. Miközben a kápolnába vonultunk, az egyik ávós megjegyezte: „Már egy éve várom ezt a pillanatot!” A mellette levő nővér meghallotta, és teljes nyugalommal odaszólt neki: „Ó, mi már két éve várjuk!” Sejtettük, hogy nem tarthat a végtelenségig ez az állapot.

A kápolnában betérdeltünk a helyünkre, ők a szentélybe mentek és egyenként szólítottak minket. Akkor előre kellett mennünk az áldoztatórácshoz és aláírnunk a minisztérium végzését, amely szerint „közbiztonság szempontjából veszélyesek (nem emlékszem a pontos kifejezésre) vagyunk, a minisztérium Ludányhalászi községet jelöli ki kényszertartózkodási helyül, és „fellebbezésnek helye nincs”. Ezt két példányban alá kellett írnunk. El is vittük emlékbe."

A 148 nővért Ludányhalásziban a Ferences Szegénygondozó Nővérek 30 fős rendházába vitték. Itt roppant szűkös körülmények között éltek két hónapig, hiszen minden ingóságukat és pénzüket a szegedi rendházban kellett hagyniuk, mondván, azt később küldik utánuk. Ezen ingóságok nagy része soha nem került elő.

 Avita nővér és Irma nővér a kistarcsi internálótáborba került A későbbi napokban több másik házunkat is felszámolták: az eleki nővéreket Újszászra, az Isteni Megváltóról nevezett Nővérek zárdájába, a földeáki, makói és püspöklelei házak lakóit pedig Máriabesnyőre, a Salvator Nővérek rendházába vitték. Eközben Ludányból, miután a rendi elöljárók számára nyilvánvalóvá vált, hogy belátható időn belül nem lesz lehetőség Magyarországon szerzetesi életre, a jelöltek nagy része, kitelepítési irataik megsemmisítése után hazaszökött. Erre a lépésre, mivel elkezdett terjedni a hír, hogy a szerzeteseket innen a Szovjetunióba deportálják, néhány nővér is vállalkozott, ámbár iratok híján ezzel a börtönt vagy a büntetőtábort kockáztatták. Több nővérünket jelentették fel hazaérkezésük után, ők a kistarcsi internálótáborba kerültek.

Részlet a nővérek zirci életének krónikájából  Végül 18 másik női rend tagjaival együtt Zircre, a ciszterciek magyarországi anyamonostorába vitték át az iskolanővéreket is. Itt a szerzetesek, Endrédy Vendel főapát vezetésével, végtelen leleménnyel teremtették meg az élhető körülményeket a nővérek számára. Életüket a családoktól, jótét lelkektől érkező adományok segítették.

A Boldogasszony Iskolanővérek számára a kitelepítés végét az állam és a Magyar Katolikus Püspöki Kar közötti, augusztus 30-án született megállapodás jelentette: egyedüli női rendként, korlátozott létszámmal, a hajdani iskolaépületeknek csupán egy részét, az egykori felszerelésből csak töredéket vagy semmit sem visszakapva működtethettek két iskolát: a debreceni Svetits intézetet, és az Isteni Szeretet Leányai hajdani budapesti iskoláját, a Patrona Hungariae Gimnáziumot.

Kitelepített szerzetesnők Máriabesnyőn Forrás: A Boldogasszony Iskolanővérek Magyar Tartományának története 1858-1989 (Acta Historica Hungarica SSND 2), Budapest 2015.
A képekért köszönet Prevozné Balogh Irénnek, volt tanítványunknak, a
Számon-tartva magyar egyháztörténeti kiállítás szervezőjének.