Elhunyt Csipi M. Etelka nővér

Csipi Erzsébet M. Etelka nővér

(Ónod, 1938. május 23.- Budapest, 2019. augusztus 25.)

Tovább...

Életének nyolcvankettedik, szerzetesi életének ötvennyolcadik évében, 2019.  augusztus 25-én elhunyt Csipi M. Etelka nővérünk. Temetése szeptember 21-én (szombaton), 11 órakor lesz Debrecenben, rendünk urnatemetőjében. (4024 Debrecen, Szent Anna utca 20-26.)

Az alábbiakban életrajzát olvashatják.

Szegénységben, nehéz körülmények között telt Etelka nővérünk gyermekkora Ónodon. Korán elveszítette édesanyját. Édesapja második házasságából négy féltestvére született. Négy év tanulás után munkába állt. Először mezőgazdasági munkákat végzett Ónodon és Sarkadon. Eután Kazincbarcikán kapott építőipari segédmunkát, hiszen a háború után újjáépülő városban a sztahanovista brigádoknak minden kézre szükségük volt.

Az 1956-os forradalom kitörésekor a munkásszállóról vitték el a fiatalokat a fővárosba harcolni, így az akkor tizenhét éves Erzsébet is fegyverrel a kezében Budapestre került, és ott is maradt. Igaz, ő harcolni és embert ölni nem akart, puskával bánni nem tudott. Az eseményekben tevékenyen nem vett részt, ez azonban később az ÁVÓ-t nem érdekelte. A forradalom leverése után keresni kezdték őt is, ezért bujkálni kényszerült, pincékben húzta meg magát. Később a szétlőtt házak helyrehozatalánál segédkezett egy kőművesmester mellett.  Így került az Örökimádás templomba is, amit szintén találat ért. Amikor oda bement, letérdelt a Szűzanya szobra előtt, és arra kérte Máriát, hogy vigyázzon rá, mert Budapesten már végképp nem volt senkije. Sosem tagadta, hogy gyermek-és fiatalkorában inkább kerülte a templomot és az imádságot. Édesanyja korai halála miatt nem értette Istent, és a nehéz sorsú lány nem tudott az égiek felé fordulni segítségért. Ez volt az első alkalom.

A VIII. kerületi Szigony utcában lakott egy házinéninél, aki egy nap a kezébe adott egy Új Embert. Elolvasgatta, és megakadt a a szeme egy bekezdésen, amelyikben Magyarországon működő kolostorokról írtak. Ezen nagyon elámult, nem gondolta, hogy az ötvenes években még maradtak szerzetesek Magyarországon. A házinénitől tudta meg, hogy a szomszéd kerületben, a Knézich utcában is élnek nővérek. A fiatal lány azonban még élte megszokott életét. Udvarlója volt, moziba járt, a kezét is megkérték, s ő igent mondott, nem készült szerzetesnek. Időközben sokféle környékbeli munkahelyen dolgozott: takarított a Klinikákon, kézilány volt egy étteremben, egy óvodában pedig dajka. Megismerkedett egy szétszóratásban élő szerzetesnővérrel, aki szárnyai alá vette. Az ő hatására kezdett rendszeresen misére járni. S valami vonzani kezdte a Knézich utca felé. Sokszor elsétált ott esténként. Végül beszélgetést kért, és Dési M. Margit nővér fogadta. Egyre jobban megismerte a szerzetesnők életét, s egyre mélyebb lett benne a vágy, hogy közéjük tartozzon. Így érkezett el 1959-ben a nap, amikor jelentkezett a rendbe.

A belső út, amelyen Isten idáig elvezette, további sok-sok erőfeszítést igényelt a részéről. Erősen Istenbe és a Szűzanyába kapaszkodva válaszolt a kihívásokra. Debrecenben öltözhetett be 1961 nyarán, egy évre rá fogadalmat tett. Házi nővérként mosodai munkával szolgálta a Svetits lánygimnázium és kollégium nevelő és oktató munkáját és a nővérközösséget. Az örökfogadalmat 1968-ban tette le.

Nagyon szerette a munkáját, amit példaképével, Iréne nővérrel végezhetett a mosodában és a vasalóhelyiségben. Tőle tanulta meg a rendet, a rendszerességet és a kézimunkázást. Mellette elsajátította a különféle hímzéseket, és az alkotás részévé vált az éltének.

A későbbiekben idős nővérek ápolásával bízták meg. Ezt a szolgálatot nagy alázattal, kitartással és szeretettel végezte, ameddig egészsége engedte. Szerény és bölcs volt. Önmagáról egy interjúban, kedves és szelíd hangján így beszélt: „Boldog vagyok. S nem bánom, hogy nem tanultam, s hogy egész életemben fizikai munkát végeztem. Valakinek takarítani, mosni és vasalni is kell. Nem igaz?”

Idősödve maga is mások segítségére szorult. Szívbetegsége elvitte őt az élet és halál mezsgyéjére. Ekkor felemelő hitélményben volt része, megtapasztalta, hogy Isten szereti és várja őt, de még visszaküldi közénk. Ettől kezdve erős vágyat érzett, hogy egykor visszatérhessen oda, ahol Istennel oly bensőségesen találkozott.

Ötven év után, 2012-ben ismét a budapesti közösségbe került. Kedvessége, szerénysége, finom humora, imádságos jelenléte gazdagította közösségi életünket, ajándék volt számunkra. A fiatal nővérekkel is jó kapcsolata volt, imponált nekik, hogy végignézi a sorsdöntő meccseket, és naprakész a sporthírekben. Szerette a régi magyar filmeket, különösen nagyra értékelte Karády Katalint mint színészt és mint embert.

Idén nyáron elfogyott az ereje, tudatosan készült az Úrral való találkozásra. Hisszük, hogy Isten, aki egyszer már közel engedte őt országához, most örökre magához emelte őt.

Etelka nővér gyászjelentése

A jubileumi évünk kapcsán készült interjú-filmben hét nővértársával együtt Etelka nővér is megszólalt, megosztotta élete és hivatása történetének néhány mozzanatát: