Az összetartozás örömében

Boldog Gerhardinger Terézia anya Csajághy Sándor csanádi püspök kérésére 1858. október 1-jén hat nővért küldött Temesvárra. Itt és ekkor kezdődött az a közös történet, ami 160 esztendeje tart, és fűz össze szerzetesnővéreket, világi munkatársakat és diákokat. Idei tanévünkben már eddig is sok szép programmal emlékeztünk meg az évfordulóról. De jeles tanévünk leginkább várt napja április 27-e volt. Ezen a szombat délutánon mintegy hétszáz hajdani tanítványunk érkezett vendégségbe a Patrona Hungariae falai közé.

Tovább...

Az eseményt lázas készületek előzték meg. Úgy alakítottuk, hogy ez a nap valóban a találkozásé legyen. Volt diákjainkon kívül, akik az elmúlt évtizedekben a debreceni Svetitsben, a budapesti Patronában, illetve a szegedi Karolinában érettségiztek, jelen volt minden nővérünk, jelöltjeink, iskoláink igazgatói. Sok hajdani, illetve jelenlegi tanárunk is eljött. És velünk voltak mostani növendékeink közül is többen. Segítő kezükre nagy szükségünk volt.

A délután folyamán vezetett sétákon lehetett részt venni. Nővérek, illetve az épületet jól ismerő tanárok vitték körbe a jelentkezőket. A sétára indulók felidézhették, hol volt a régi bejárat, merre volt Anzi néni büféje, meddig tartott a rendszerváltás előtt használt épület, s milyen ma a hajdani diákok által nem ismert szárny a gyönyörű kolostorkerttel. És nem utolsósorban járhattak abban a teremben, ahol Kodály Zoltán beszélt az akkori patronásoknak.  Az egyik séta során az is kiderült, hogy többen eljöttek azon hajdani diáklányok közül, akik találkoztak a zeneszerzővel.

A sétát követően nosztalgiaórákra ülhettek be a vendégek. Csengő jelezte az órák kezdetét és végét. Húsz nővér vállalta a tanítást. A teljesség igénye nélkül: Caritas nővér magyarórát, Dominika nővér fizika-, Emerica nővér földrajz-, Irén nővér népének-, Krisztina nővér matematika-, Márta nővér hittan-, Szaniszla nővér biológiaórát tartott, Julianna nővér pedig a délvidéki misszióról mesélt. A legtöbb óra természetesen rendhagyó volt, de például Krisztina nővér komoly logikai feladatokkal is készült. „Padtársaim” férjei e-mailben küldték el a megoldást, ami nagy derültséget okozott. E nem túl szabályszerű eljárás néhány évtizeddel ezelőtt több okból is elképzelhetetlen lett volna.

A nosztalgiaórák után következett az ünnepi gálaműsor a Patrona dísztermében. Johann Sebastian Bach fugája a Magnificat témájára csendült fel először a kápolna régi orgonáján Lobmayer Ilona (volt tanítvány) tolmá  csolásában. Németh M. Luca nővér köszöntötte az egybegyűlteket és kérte fel Lobmayer M. Judit tartományfőnöknőt, hogy tartsa meg ünnepi köszöntőjét.

Judit nővér e szavakkal üdvözölte a vendégeket: „Szeretnénk, ha ez a mai ünnepnap egyben kezdet is lehetne. Megerősödve az összetartozás örömében, megtalálnánk az útját annak, hogy azt a különleges kapcsolódást, amit a közös gyökerek jelentenek, ezután többször, többféle módon megéljük. Ezért indítottuk el a Bizalom és Bátorság című lapunkat, ezért igyekszünk építeni az adatbázist, és ezért találtuk ki ezt a mai találkozót is. Még éppen húsvét nyolcadában vagyunk, amikor az Evangéliumban minden nap találkozunk azzal a mozzanattal, hogy amikor a tanítványok egybegyűlnek, egyszer csak megjelenik Jézus. Azt kívánom mindnyájunknak – nővéreknek és vendégeknek egyaránt – , hogy ma megélhessük, hogy közöttünk megjelenik Jézus….Legyen áldás a mai napon, legyen áldás az életünkön!”

Judit nővér szavai után a Patrona Hungariae művésztanárai Massanet Meditáció című darabját adták elő. Varga Rita hegedült, Scholz Erika hárfán játszott.

Ezt követően Rubovszky Rita, a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont főigazgatója, vendéglátónk és egykori diákunk mondta el ünnepi gondolatait, és tolmácsolta annak a huszonöt hajdani tanítványunknak a reflexióit, akik bizalommal válaszoltak körkérdéseinkre.

A főigazgatónő ezekkel a mondatokkal kezdte beszédét: „Behunyom a szemem, május van. A Patrona udvarán harsogóan, zölden virágoznak a fák, az iskolára azóta sem érzett különös csend borul,  delet harangoznak, mi felállunk s felcsendül az Úrangyala. Az énekszó betölti a megszentelt falakat, a megszentelt életeket s akkor, ott, megszentelt falak s megszentelt életek között átlényegül az idő. Ha nekem azt mondják Patrona, még most nyolc év igazgatóság után is ez az első íz, illat, amit  érzek. Hit, béke, szilárd tudás összesűrített pillanata, ami azóta is tart, megtart engem, titeket, mindnyájunkat.”

Rubovszky Rita ezt követően az elmúlt 160 év három nagy szakaszát jellemezte. Az 1858-as alapítástól 1945-ig tartó időszakról így beszélt: „A nővérek a magyar ugar ínségében, a nem magyar ajkú és nem katolikus közösségekben is vállalták a katolikus leánynevelést, nagy társadalmi elismertséget szerezve. Terézia anya lányai nem Budapesten, nem a Dunántúl vagy a svábság katolikus falvaiban telepedtek le. Misszióba mentek a móriczi Barbárok földjére, a németajkú Temesvárra, a református Debrecenbe, Szegedre, ahol az alapítás évében 1873-ban a kolera és a gabonaválság az Alföldre az egyik legsúlyosabb időszakot hozta. Ezek a gyökereitek, bizalom s bátorság, elmenni misszióba oda, ahová nem racionális, ahol nem vagyunk feltétlenül kulturálisan otthon.”

Az igazgatónő a második nagy szakaszról, a kommunista időszakról így emlékezett meg: „Amikor a nővérek igent mondtak a Svetits Intézet és a Patrona gimnáziumának működtetésére, vállalásuk Noé küldetéséhez és Mária igenjéhez hasonlított. Vállalták a társadalmi szégyent, az esetleges megkövezést, kiközösítést.”  Beszélt a rend mártírjairól is, azokról, akik internálótáborban szenvedtek és azokról, akik népiskolai tanítóként nem maradhattak a rend két gimnáziumában. De ahogyan Noé bárkája sem, úgy a szerzetesi élet, a Patrona és a Svetits sem süllyedt el. Sőt a nyolcvanas évek sok hivatással ajándékozta meg a közösséget.  Így a rendszerváltást követően újraindíthatták a szegedi és a makói iskolát, és missziót alapítottak Erdélyben, Bánátban és a Mátraalján. „Csak a gyökereket ismerve értjük meg, hogy mi adta a bátorságot mindehhez” – emelte ki a főigazgatónő.

Majd a jelen, a harmadik korszak kihívásairól is beszélt: „Hiszen olyan korban élünk, amelyben a szerzetesség nem üldözött, nem is egzotikus.” A nővérek ma olyan világban mutatnak példát, „ahol a Gonosz a közömbösség, a fogyasztás, az azonnal elérhető, előre gyártott, könnyen emészthető információk, értékek, tudás képében kísért.”

Rubovszky Rita háláját fejezte ki mindezért a sok vállalásért. Jeney Mária egykori svetitses diák visszaemlékezésével zárta beszédét, aki Diri bácsi idézte. „Ha meghaltok és Jézus megkérdezi, hova jártál iskolába és azt mondod, a Svetitsbe (vagy ma már a Patronába, Karolinába, Szignumba), Jézus azt fogja mondani: meglátszik!

A főigazgatónő beszéde után a nővérek hálaadó imádság keretében mutatták be az jubileumi év logóját és magyarázták el annak sokrétű jelentését.

Ezt követően lépett fel a szovátai misszió énekkara, a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar. Vezényelt Nagy M. Vera nővér, Czakó Gabriella társult tag és Lokodi Anna, aki volt növendékből lett karvezető. Vera nővér néhány szóban rávilágított arra a fontos tényre, hogy a Magyar Tartomány bölcsője Erdély. „Ahol csak járunk, még ma is, mindenhol találkozunk olyanokkal, akiknek a családjából volt valaki, aki kötődött a nővéreinkhez.” A hangverseny nagy sikert aratott. Talán mindannyiunk nevében írhatom: a fekete-piros ruhás székely lányok tiszta hangja és tekintete sokáig kísér még bennünket.

A gálaműsor befejező részében lehetett megtekinteni Ducki Witek, Vankó Bence és Hernádi Zsolt filmjét, amely által az iskolanővérek szolgálatának mind a hat helyszínébe bepillanthattunk. „Az a feladatunk, hogy a neveléssel lehetőségeket teremtsünk. Terézia anya azokhoz küld ma is minket, akik lehetőségek szűkében vannak” – fogalmazta meg a filmben nagybecskereki misszió egyik tagja, az ott működő leánykollégium vezetője Koncz M. Julianna.

Az est további része a köteletlen és örömteli együttlétről szólt. Várhegyi Rózsika (a Patrona hajdani tánctanára) nosztalgia-tánciskolát tartott. Majd megérkezett a nagy jubileumi torta és a Spárga zenekar teremtett egy kis házibuli jellegű hangulatot. Az iskolaudvaron felállított fűtött sátorban vacsorázni lehetett és egy pohár sör is járt mindenkinek. Ez utóbbit a Rizmajer Sörfőzde, szolgáltatta. Kedves érdekesség, hogy a sörfőzde tulajdonosa és felesége – József és Noémi – piarista és patronás diákként a Patrona tánciskolájában ismerkedtek meg. Ma már boldog nagyszülők.

Nagy társalgások folytak a termekben, a folyosókon. Lehetőség nyílt a nővérekkel személyesen is beszélgetni, időszaki kiállításokat megnézni, kicsit nosztalgiázni az Örökség elnevezésű szobában régi képek és tárgyak között. És lehetett üzenni az egykori iskoláknak. Egy maroknyi csapat, ma már tanárok, orvosok pedig Sasa nénit (a Patrona hajdani tornatárát) fogták körbe hosszú időre, aki a régi közvetlenségével csalt mosolyt az őt hallgató „lányok” arcára.

E nem szokványos, de lélekemelő nap esti imádsággal zárult. Jó volt együtt lenni. Sokfélék voltunk, sokféle korosztályból, életállapotból és hivatásból. Ami közös volt, azok a gyökereink, a hálánk és az öröm, amit ez a nap mindannyiunknak adott.

Képgaléria A fotókat készítette: Mészáros Andrea és Mészáros Lajos

Rubovszky Rita teljes beszéde

A nosztalgia-órarend

A program

A jubileumi logó animációja

Más oldalakon megjelent cikkek az eseményről:

www.magyarkurir.hu

A jubileumi napról, illetve az iskolanővérek életéről készült filmek nemsokára megtekinthetők lesznek a honlapunkon.